Elveszett testvér

Egy új blogom. Ki szeretnék próbálni egy kicsit más stílusban írni. Ez a blog egy lányról szól, aki egy történet segítségével rájön, mennyire különleges... Remélem ez is tetszeni fog! :D

29. Az elmúlt 6 hétben

Az elmúlt hat hétben a következőket tudtam meg:

  1. Nekem van a leghülyébb képességem az egész világon
  2. Anya régen kavart Aaron bácsikájával
  3. Aaron ennek ellenére (vagy éppen ezért) utál engem
  4. Mindennél jobban remélem, hogy Sarah Benneth hamarosan visszatér a Pokolba, ahonnan minden bizonnyal idejött
  5. Már most Liz lábai előtt hever az iskola összes hímnemű tagja
  6. Hamarosan jön egy új lány az évfolyamra

A karácsonyi időszak minden egyes ismertetőjele körüllengi a környéket. Az összes ablakból mézeskalács illat szűrődik ki, mindenhol térdig gázolunk a hóban és mindenki Mikulás-sapkában rohangál a boltokba az utolsó ajándékokért harcolva. Naponta legalább háromszor nekimegyek a karácsonyfának a nappaliban és alig bírok elaludni az idegesítő szembeszomszédunk még idegesítőbb neonfényeitől, amikkel az ablakai minden egyes négyzetcentiméterét teleaggatta. De előbb ugorjunk vissza az időben.

Nem tudnám pontosan megmondani, mi késztetésből, de továbbra is eljártam Aaron "óráira". Meg kell hogy mondjam, többször botránkoztam meg a módszerein, mint azt lehetségesnek tartottam volna. Az alap módszer nem változott, általában mindig egy esélyes következő látomás időpontját céloztuk meg, ami persze csak ritkán sikerült, így volt, hogy egy egész vasárnapot ellézengtem a luxus lakásban, amíg anya meg Steve ki tudja, hol lófráltak, engem totál magamra hagyva azzal a szadistával. Azért az első alkalom árán megtanulva, igyekeztem Aaront figyelmen kívül hagyva elfoglalni magam. Szerencsére elég nagy az a lakás ahhoz, hogy megfelelően el tudjak rejtőzni benne, úgyhogy egy idő után egyszerűen "beköltöztem" az egyik vendégszobába, elhoztam pár kevésbé fontos rajzcuccomat otthonról, egy vázlatfüzetet, néhány vásznat meg egy pár DVD-t és CD-t is. Ezenkívül mindig volt nálam valami könyv vagy tanulnivaló, vész esetére. Így, hogy nem mentünk konstans egymás agyára, a munka is jobban ment.

-Nem lehetne inkább házi feladat?-nyöszörögtem, miközben épp Aaront próbáltam lefesteni, ahogy a kanapén hasal a "szobámban". Már harmadjára. És még mindig túl szép az igazihoz képest.

-Hidd el, én se élvezem...-Gyorsan pingáltam neki két szarvat is.

-Már 4 órája itt vagyok! Ugye tudod, hogy ennyi ideig fogva tartani valakit illegális?

-Bármikor elmehetsz. De akkor ne is gyere vissza többet, ha kérhetem.-nyögte, majd lazán a hátára fordult. Remek... dobhatom ki az egészet. Ismét.

-Ha megtenném, anyám egy életre kiakadna.-elmélkedtem, miközben lilával maszatoltam össze a vászon összes üresen maradt részét.-Odáig van, amiért most már az "igazi önmagam lehetek"... Igazából csak ő lehet az igazi önmaga. Totál bele van zúgva a bácsikádba!-Oops! Egészen véletlenül áthúztam Aaronon is egy vastag csíkot.

-Szívás. Akkor viszont ne nyavajogj, mert megfájdul a fejem tőled...

-Téged ez egyáltalán nem zavar??-néztem rá hitetlenkedve.

-De, most mondtam, hogy maradj csendben!

-Nem az, te tuskó... Hanem anya és Steve.

-Már miért zavarna? Persze sokkal jobban örülnék, ha nem téged kaptalak volna miattuk a nyakamba... De ha valaki, akkor én pontosan tudom, milyen... érzés ez.-Az utolsó két szót alig hallottam, mert belefúrta a fejét a kanapé háttámlájába. De azért meg mernék rá esküdni, hogy ezt mondta.

-Elhívtad már valaha randizni?-húztam fel a szemöldököm kíváncsian. Válaszra se méltatott.-Ne már, pedig azt hittem, végre valami érdekes témához értünk...

-Fogd. Be.-utasított még mindig a kanapéba bújva. Aztán azt hiszem, elaludt. Festettem még három Z betűt is a feje fölé, majd felé fordítottam az állványt, hogy ez a látvány fogadja, ha felébred és inkább kimentem a konyhába valami innivalóért.

 

Talán két, vagy három alkalommal később sikerült összehoznunk valami értelmes beszélgetést is. Épp az edzőteremben olvastam összegörnyedve a kanapén, Aaron meg a hátát a családfás falnak vetve nyomkodta a telefonját.

-Utálom a tündérmeséket!-közöltem, miközben összecsuktam egy újabb könyvet, aminek nyálas happy end lett a vége...

-Ohh, micsoda közös vonás..!-szólalt meg unottan a telefonjából fel sem nézve.

-Mondjuk te inkább a horrort szeretheted...

-A legtöbben bealudtam.

-Jézusom!! Beteg ember...

-Ha te mondod...-vonta meg a vállát.

-Apropó tündérmese... Nem tudod, hova mentek anyáék?

-Mi vagyok én, információs pult? Semmi közöm hozzá. Biztos megint valami puccos étterembe a belvárosban...

-Jól van na! Csak megkérdeztem! Bunkó...-Amikor már majdnem azt hittem, ez a beszélgetés is be fog halni, halkan megszólalt.

-Még soha nem láttam Steve-et ilyen boldognak-most először nézett rám.

-Hát jah. Én se anyát... Te tudod, mi volt köztük régen?

-Nem egészen... A bácsikám kavart anyukáddal, odáig volt érte, folyton tette neki a szépet... Azt hiszem, ő egy ideig viszonozta is, de aztán hirtelen eltűnt... apáddal. Steve nem tudta túltenni magát rajta. És most újra összehozta őket a sors. Valami ilyesmi...

-Oh, akkor meg tudom érteni a nagy örömöt.

-Aha...

-Mi történt a szüleiddel?

-Meghaltak. A háborúban.-fájdalmas arccal fordult el.

-Sajnálom.

-Megvagyok nélküle is, kösz.-Meredeken felhúztam a szemöldököm, de inkább nem mondtam semmit. Ezek után megint nem beszéltünk, csak a látomásommal kapcsolatban, ami ezalkalommal, hála a jó égnek, hamar beköszöntött. De ha ez így megy tovább, hamar elegem lesz az órákból. Szerencsére a legalapvetőbb dolgokat már nagyon jól megtanultam, annak ellenére is, hogy valószínűleg egy Látó és egy Vak képességei is megtalálhatóak bennem... Fokozatosan nő a túlélési esélyem Aaron nélül is, ez mindenképp megnyugtató.

Dany-vel emiatt viszont egyre kevesebbet tudok találkozni, amit kezd nehezményezni. Nem mondtanám, hogy féltékeny, de... szomorú. Nehezen érti meg, hogy MUSZÁJ Aaronnal dolgoznom, mert többé-kevésbé ő az egytlen, aki tud nekem segíteni. Próbál meggyőzni, hogy ő is ugyanúgy tisztában van egy Látó dolgával, mint Aaron, de ez persze lehetetlen. Megkérdeztem, hogy nem szeretne-e beülni néhány órára velem, de azt mondta, csak feleslegesnek érezné magát. Így hát maradtunk ennél a mindkettőnk számára hátrányos állapotnál.

 

A suliban is áll a bál. Sarah Benneth darabot rendez a színjátszósokkal karácsonyra. A férfi főszerepet viszont nem másnak szánja, mint az egyáltalán nem színjátszós Dany-nek! A világ legbénább indokával állt elő: Dany népszerűsége megemelné a darab népszerűségét az előzőekhez képest, amiket zömében csak a tanárok, meg egy-két, a folyosón nyakon csípett lézengő diák nézett meg. A non plus ultra pedig, hogy talán bosszúból az Aaronnal közös óráimért, esetleg Stef hirtelen hazalátogatásáért, Dany kishíján elvállalta. Kapcsolatunk eddigi legbrutálisabb veszekedése nőtt ki ebből, mely során én bömbölve ordibáltam vele, hogy hogy lehet ekkora ***, miközben ő eljátszotta a sértettet, hogy miért nem engedem, hogy ,,végre ő legyen a középpontban". Nem mintha nem ebből állna a nap 24 órája, hiszen eleve egy Dany-központú iskolába járunk, de neki még ez is kell.

3 napig nem beszéltünk, sőt én még suliba se voltam hajlandó menni, ehelyett megbíztam Grace-t, hogy alaposan tartsa szemmel mindkettőjüket és jelentse, ha valami szokatlant lát. Szerencsére csak a megszokott nyafogás, Dany-zés, nyakon csimpaszkodás és karon fogva vezetés szerepelt a listán... Nehezen nyelem le, de ez még nem halálos. A harmadik napon viszont megszólalt a csengő. Befejeztem a Smarties-evést és elvánszorogtam az ajtóig. Egy elég szakadt pizsamanadrág volt rajtam, még a Batman-es korszakomból, meg egy fekete kapucnis melegítő felső. Alatta semmi, még egy melltartóval se vesződtem, minek is.

Feltéptem az ajtót a postásra, esetleg Grace-re számítva, de ehelyett csak egy hatalmas rózsacsokrot láttam. Megcsapott az illata, kishíján elájultam tőle. Majd a csokor lassan lejjebb ereszkedett és felbukkant mögötte Dany félénk arca.

-Zavarok?

-Nem... Nem, dehogy! Gyere csak beljebb...-engedtem be és közben folyamatosan őt bámultam.

-Ezt neked hoztam-nyújtotta felém a hatalmas köteg rózsát.

-Köszönöm, de...

-Nézd, én sajnálom. Őrült voltam, nem szabadott volna így viselkednem. Csak zavart, hogy te így elindultál a neked kijelölt úton, én viszont... hátra maradtam. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, amíg te távol vagy és... Egyszerűen csak azt gondoltam, király lehetne... De tudom, hogy ez nem volt fair és ma vissza is mondtam a felkérést. Nem fogok szerepelni.-Leesett állal néztem rá és lassan elvettem a csokrot. Leraktam magam mögé a konyhaasztalra és csak néztem azt a gyönyörűséges zöld szempárt, ami olyan bűnbánóan vizslatta az arcomat.

Dany odalépett hozzám és lassan végigsimított az arcomon.-Nagyon hiányzol-suttogta.-Kérlek bocsáss meg!-Lehelte, majd nagyon puhán, nagyon óvatosan megcsókolt. Amikor újra rám nézett, csillogott a szeme.-Gyönyörű vagy-nézett le a szerkómra.

Csak ekkor vettem észre, hogy a pulcsim kicsit túlságosan is le van húzva és nem sok mindent bíz a fantáziára. Azonnal elvörösödtem és automatikusan feljebb húztam a cipzárt. De Dany elkapta a kezem és átvette a cipzárt. Folyamatosan a szemembe nézett és közben lassan egyre lejjebb húzta, meredek mélységekbe. Elnevettem magam, majd hevesen magam felé húzva megcsókoltam. Aztán mégegyszer, majd újra... Egészen belemerültünk. És végre újra boldog voltam.

 

Miután megvolt a filmbe illő békülési jelenetünk, csak valóságos keretek közt-én szakadt melegítőben, kisírt szemmel, Dany meg... jó, ő igazából tökéletesen, mint mindig-visszatértem iskolánk boldogságot nyújtó, szerető falai közé. Blahh... Miközben a kabátomat szorosan összehúzva magamon igyekeztem megtenni azt a nagyjából 7 perces sétát, ami elvezet a suliig, eszembe jutott Liz. Alaposan elfeledkeztem róla mostanában, annyira belemerültem a látnokoskodásba, meg a többi fent említett dologba... Csak ritkán találkoztunk a suliban, mivel ő zenetagozatos, akikhez nekünk, utcaművészeknek és baby Picasso-knak a lehető legkevesebb közünk van, sőt, egy teljesen más épületben vannak óráink, mint nekik. Stef is ide járt még az első évünkben... Szóval engem a bűvészkedés, Liz-t pedig a költözés foglalja le. Pontosabban a költözés és a fiúk.

Épp a canteen előtt mentem el, amikor megütötte a hangja a fülemet. Közvetlen a bejárat előtt állt, két végzős srác társaságában, akikről üvöltött, hogy focisták, ezáltal fogalmam sincs, kicsodák, egyszerűen csak népszerűek. A szőke példány hatalmas, fehérjedús karjával épp átkarolta Lizt és próbálta meggyőzni, hogy táncoljon vele a végzős bálon. Érdekesen hangzott, szóval megbújtam a büfékocsi árnyékában és belehallgattam a beszélgetésbe.

-Ugyan már cica! Csak egy tánc az egész! Nincs partnerem, mindenki foglalt már, akiket megkérdeztem, te pedig már idén is villoghatnál a csini báli szerkódban! Mindkettőnknek előnyös!-Mindezt néhány lány számára biztosan elbűvölő, számomra inkább rémisztőnek tűnő vigyorral adta Liz értésére.

-Először is, ha már ennyire macskás néni vagy, legalább párduc legyek!-próbálta Liz levakarni magáról a srác csápjait.

-Tyühűű, tüzes a csajszi!-vihogott az ázsiai hústorony, akinek minden bizonnyal van már párja, ezért rettenetes nyugalommal volt képes végignézni a barátja szenvedését.

-Másodszor, ha azt szeretnéd, hogy veled táncoljak, érdemeld ki! Vigyél el valami szép helyre ma este! Megadom a címemet, 8kor gyere értem!-osztogatta Liz bájosan az utasításait, azzal lefirkantott valamit egy post it-re, ami meglehetősen valószínű, hogy egy ártatlan öreg néni címe a város túlső végében. Liz imád ilyen egyszerű, mégis látványos módon lerázni embereket. Hát, ez a csávó se egy IQ-bajnok, az biztos...

-Ott leszek bébi!-A srác jutalmul egy hatalmas és nyálas csókot nyomott Liz szájára, majd a haverjával együtt, egymás tenyerébe csapva, vihogva és nem túl kultúrált megjegyzéseket téve végre elhúzott.

-Ugye tudod, hogy nem szép dolog leskelődni?-szólalt meg mögöttem Grace. Nem sokon múlott, hogy felsikoltsak és a fél iskola megtudja, kémkedek a barátnőm után.

-Jesszusom, a frászt hoztad rám!!-néztem hátra mérgesen.

-Hallottad, ugye?-Aggódva nézett rám.

-Persze, hogy hallottam.

-Ez már nem az első alkalom. Az összes végzős rámozdult szegényre...-mindig elfelejtem, hogy Grace szociálisan mennyire érzékeny lélek... Ő bezzeg képtelen visszautasítani valakit, mert fél, hogy megbántja, bárki is legyen az illető.

-Én azért nem félteném annyira. Tényleg tud veszélyes is lenni, ahogy a srác pulikutyája is mondta.

-Csodálom őt. Nekem is megtaníthatna pár trükköt!-lelkesedett Grace.

-Majd megkérheted rá.

Eközben Liz eltűnt, szóval nem volt több keresnivalónk a büfékocsi oldalában, ahol ráadásul egészségtelen mennyiségben terjengett az olajszag. Már attól elhíztam, hogy levegőt vettem... Majd hirtelen megszólalt mögöttünk egy hang.

-Ti meg mit műveltek itt?-nézett ránk homlokráncolva Liz. Annyival tekintélyesebb megjelenése volt, mint nekünk, hogy komolyan elszégyelltem magam miatta.

-Semmit!-vágtam rá a logikus választ, ám Grace velem együtt szólalt meg.

-Mindent láttunk. Remek voltál! Nekem is megtaníthatnád...-tapsikolt össze-vissza. Tőlem csak egy "ezt nem hiszem el" facepalm-ra jutott.

Liz elröhögte magát, de biztosította Grace-t, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd. Így indultunk el az óráinkra; Liz büszkén, Grace totál feldobva én pedig mindkettőn csodálkozva.

 

Nagyjából egy héttel ezután kezdett el terjedni a hír, hogy még karácsony előtt érkezik egy új lány a művészetire, méghozzá igencsak messziről. Senki nem tudott semmi többet, de valahogy ott lógott a fejünk felett a dolog. Ilyenkor a lányok új barátság, a fiúk új kapcsolat reményében lesznek izgatottak, a természet rendje szerint...

Mindeközben Liz és Grace remekül egymásra találtak, így egyszerre két legjobb barátnőm is lett. Éeletemben nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat is eljön...

 

Most már anya is karácsonyi lázban ég, ma, hétvége lévén, mézeskalácsot sütöttünk együtt. Az első adag szénné égett ugyan, de a második finom lett, úgyhogy áthívtam Dany-t is, hogy segítsen elpusztítani. Annak, hogy ritkábban találkozunk, megvan az előnye is: mindig sokkal jobban örülünk a viszontlátásnak. A családi ebéd után anya elvonult festeni a műtermébe, néhány utcával arrébb, mi pedig örömmel vettük, hogy üres a lakás.

Sokat beszélgettünk az este folyamán a misztikus világról, amibe belecsöppentünk és nagyon jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. Soha nem leszek egyedül ezzel a... dologgal. Már csak azt várom, hogy kiderüljön, kik azok, akiknek hozzánk hasonlóan gyökeres változáson ment keresztül az életük. Lehet, hogy nemsokára valami terápiás csoport is alakul a korlátozott fiatal ,,varázslók" számára..? Kíváncsian várom a fejleményeket, de addig is csak anyára, Dany-re, Steve-re és fogjuk rá, hogy Aaronra számíthatok. Egyelőre...

28. A két bagoly

Elég régóta a plafont bámultam. Éjfél is elmúlt már, de képtelen voltam aludni. Az agyam éppen fel akart robbani a rengeteg új információtól és eseménytől. Nem láttam, de sejtettem, hogy anya is hasonló alváshiánnyal küzd, csak éppen ő teljesen más okból kifolyólag. Steve jelenlétében mintha kivirágzott volna - még soha nem láttam ilyennek. De egyelőre félek rákérdezni a dologra. Hirtelen felindulásból felkaptam a telefonom és tárcsáztam.

-Szia!

-Te jó ég, Lora, baj van?-szólt bele az álmos hang a telefonba.

-Öhm... nem igazán. Ráérsz?

-Hmm, nem is tudom, meg kell néznem a naptáramat, hogy ven-e valami programom hajnali 1-től... Lássuk csak. Hát, nem is tudom, fél kettőre beraktam egy nagyon fontos találkozót a párnámmal, de addig még lehet, hogy beférsz... Tudod, nem értem, miért nem vagy képes tiszteletben tartani az időbeosztásomat. Úgy emlékszem, világosan elmondtam már, hogy éjféltől a takaróm, fél kettőtől a párnám a legfontosabb. Erre jössz te és mindent felborítasz!-Folyamatosan nevettem és ezért nagyon hálás voltam neki. Nagyon kellet összpontosítanom, hogy közben az ő hangját is halljam, de már a könnyeim is kezdtek kicsordulni.-Most mindig, mindenhol te vagy a legfontosabb! Szörnyű vagy! Tudtad, hogy már az álmaimba is belemásztál? Mert ez biztosan az! Múltkor is ott voltál, de akkor még láttalak is. Nem volt rajtad... khm... Megtennéd, hogy szólsz, ha ez mégsem álom? A végén még túl sokat mondanék...-nevetett tettetett idegességgel.

-Nem, nem, mesélj csak, kíváncsi vagyok!

-Meghiszem azt! Na de most már erősen kétlem hogy ez tényleg egy álom. Szóval mondd csak, miért hívtál így éjnek évadján?

-Beszélni szerettem volna veled-mosolyodtam el, mert eszembe jutott, vajon milyen fejet vághat most szegény...

-Jóól van... És ez nem érhetett rá reggelig-nyugtázta a helyzetet.

-Nem. Szükségem van rád. Nem tudok aludni... Ma voltam Aaronnál-nyögtem ki az elkerülhetetlent. Pár pillanat kínos csend után végül megszólalt.

-Hogy kerültél te oda?

-Nem, egyáltalán semmi olyan nem vezérelt, nyugi! Mondjuk... értelmetlen is lenne nála... na mindegy-nevettem fel kínosan.

-Szóval... én azt hittem, nem bírod.

-Aha, hát ez nem igazán változott, ne aggódj.

-Bántott? Hallod, Lora, csak egy szavadba kerül és leütöm azt az idiótát..!

-Nem, dehogy, higgadj már le! Először is: tudok vigyázni magamra! Másodszor pedig: anya is ott volt. Meg Steve - feltételezem, ismered.

-Aha... De még mindig nem értem, mi volt ez a családos összejövetel.

-Figyelj...-fújtam ki a levegőt. El kell mondanom neki. Most vagy soha! Ez az, Lora... meg tudod csinálni!-Van néhány igen fura dolog, amit még nem tudsz rólam...-és akkor elmondtam az egészet. Azt hiszem, kevesebb, mint háromnegyed órát vett igénybe. Egész jó eredmény. Dany egyszer se szólt közbe, csak abból tudtam, még vonalban van, hogy hallottam egyenletes légzését.-Nos..?-tettem fel a költői kérdést, miután egy ideje már csendben vártunk a vonal két oldalán.

-Hmm... Ez jól hangzik-mondta kimérten. Mi?? Jól hangzik? Ennyi?!

-Wow, hát... Mintha téged egy kicsit se lepett volna meg...-szóltam enyhén sértetten, amiért a mesém nem váltotta ki a megfelelő hatást belőle.

-Lora, én...-kínosan elnevette magát.-Én ezt már egy jó ideje tudtam-oh wow... Wow! Hogy mi? Most nekem volt köszönhető az ismét beállt csend. Teljesen lefagyva feküdtem, még levegőt venni is elfelejtettem. Úgy éreztem, mintha elárultak volna. Mondjuk, nem mintha én nem elég későn akartam volna beszámolni neki, de akkor is! Tudta?? Honnan? És...

-Mi??-mondtam ki hangosan is a gondolatmenetem végét.

-Tudod... fél évvel idősebb vagyok. Nekem is kb olyan idősen jelentek meg a jelek, mint neked. Amikor a reptéren elájultál, majd a raktárban is, tudtam, miért van. De én nem mondhattam el, ezt te is belátod, ugye? Csak anyukádtól tudhattad meg. De örülök, hogy elvitt téged Aaronhoz... Nem tudom, meddig bírtam volna még tűrtőztetni magam. Hidd el, én pontosan tudom, milyen érzés semmit sem tudni. Amikor nem érted, mi történik veled és nem tehetsz semmit. Apám mondta el... Kikészültem. Utána hetekig nem jártam be suliba, nagyrészt otthon voltam és vagy az üres falakat bámultam, vagy edzettem. Kíméletlenül, végkimerültségig hajtottam magam.

-Mi vagy?-próbáltam magamban tartani a kérdést, de muszáj volt félbeszakítanom.-Melyik Nemzetséghez tartozol?

-Védelmezők-hallottam a hangján, hogy mosolyog. Tudta, hogy amint kimondja ezt a szót, a szívem mérföldeket fog ugrani. Hű... általában nem vagyok egy nyálas kis tinilány, de ez egyszerűen tökéletesen hangzott.

-És ők... Mit csinálnak?

-Olyasmi dolgokat, mint a katonák, illetve testőrök. Ha valakihez nagyon mélyen kötődünk, nagyjából bárhol megtaláljuk és érezzük, hogyha bajban van az illető.

-Azta...-ámultam el. Na EZ hasznos képesség!-Szóval amikor random időpontokban szembe jöttél az utcán...

-Az is ezért volt, igen. Nem hazudtam, tényleg éreztem, merre jársz. Ha érdekel, nagyjából mindig érzem kisebb-nagyobb pontossággal. Rajtad kívül csak a családommal működik. Illetve elég ritkán Aaronnal meg Mike-kal is, de ahhoz már nagyon kell koncentrálnom, egy bizonyos távolságon túl pedig automatikusan eltűnnek a szemem elől.

-Ezek szerint bármikor kifigyelhetsz?-tettettem felháborodást.

-Jaj, ne hülyésked már! Nem látlak, nem hallak, azt se tudom kivel vagy mivel vagy, csak a helyet tudom nagyjából bemérni. De azt sem GPS-pontossággal. Illetve megérzem még a veszélyt is. Tehát egy szavadba se kerül és megóvlak a legváratlanabb pocsolyáktól, harapós kutyáktól, vagy zsebtolvajoktól, ne aggódj!-nevetett.

-Mintha nem lelkesednél túlságosan ezért a képességért...

-Reméltem, hogy hallani fogod az előző mondatomban az iróniát. Ez manapság már elég apró-cseprő képességnek számít. Nincsenek királyok elleni merényletek, eltűnt hercegnők vagy útonálló haramiák. Ha lovag lennék, használhatnám ezeket. De így esélyem sincs kamatoztatni... azon kívül persze, hogy jól rád tudok ijeszteni-mondta büszkén.

-Apa... katona volt. És most, hogy át kell értékelnem az egész életemet, kezdem egyre inkább úgy gondolni, ő is Védelmező.

-Elképzelhető... Hallottál már róla, hogy a fiatal lányok nagy százaléka választ olyan párt magának, aki hasonlít az édesapjukra?-szólt sejtelmesen.-Állítólag velük működik a legjobban a kapcsolatuk.

-Azért ne vegyél rá mérget, de mondjuk, hogy van benne valami-nevettem én is.

-Na és anyukád?

-Ő Lélekmentő. De fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent-szontyolodtam el. Eszembe jutott, hogy újra át kéne néznem azokat a furcsa könyveket, amiket nemrég koboztam el a nappaliból, de végül úgy döntöttem, sokkal szívesebben hallgatnám meg Dany-től a történetet.

-Ők a nemrégiben meghalt emberek lelkeit képesek magukhoz venni és utána egész életükön át hordozni, hogy végül magukkal vigyék azokat a túlvilágra. Főleg akkor van haszna, ha az illető halott bűnös életet élt és nem gyónt meg halála előtt. így mégis esélye nyílik a Mennyországba jutni. Tudod, mi hiszünk ebben a túlvilág-dologban. Sőt, mi több, tudunk róla. Hiszen ott van az Angyalok és Démonok nemzetsége, akik egészen konkrétan a Mennyek és a Pokol birodalmában élnek. Vissza tudnak térni a mi világunkba szellemek formájában, de alapvetően az ő földi életük 21 éves korukban véget ér.

-Hűha... Ez elég misztikusan hangzik.

-Alig várom, hogy mindent megmutathassak neked! Annyi király dolog van még ezeken kívül is! Mondjuk lehetőség szerint titokban kell tartanunk, hogy tudunk a képességeinkről, de annyira örülök, hogy végre nem kell elhallgatnom előled mindent!-sóhajtott megkönnyebbülten.

-Már tűkön ülök-biztosítottam róla nevetve.

-Na de most, kislány, ha jól hallom lövik a pizsit. Mindkettőnknek-próbált elnyomni egy ásítást, de nem egészen jött össze.

-Jól van, hagylak aludni te álomszuszék!-nevettem.-További jó éjszakát Watson!

-Neked is Sherlock. A további viszont hallásra holnapig!-azzal elcsendesült a vonal. Én pedig feküdtem tovább az ágyon szétterülve, mellettem világított a mobilom kijelzője és képtelen voltam megálljt parancsolni a száguldó gondolataimnak.

27. Végre valahára

Aaronnal együtt beléptünk a gigászi étkezőbe. El nem tudtam képzelni, honnan van ennyi helye ennek a lakásnak, de le mertem volna fogadni, hogy ebben is van valami varázslat, amihez én még túl keveset tudok. Egy hosszú mahagóni asztal foglalta el a helyiség nagyját, az egyik sarokban cserépkályha díszelgett. Az asztal mellett magas támlájú, múlt századbeli székek sorakoztak, pontosan tizenhárom darab. A plafonról súlyosnak tűnő csillár lógott alá, fényességbe borítva az egész étkezőt. Már épp kezdtem hiányolni a frakkos lakályokat, meg a hatalmas sülteket, amikor Katerina surrant be, kezében két nagy tálcát egyensúlyozva. Letette őket az asztalra és felemelte a tetejüket. Étvágygerjesztő illatok töltötték meg a levegőt és én csak ekkor döbbentem rá, mennyire éhes is vagyok. Anya és Steve már helyet foglaltak az asztalnál, egymással szemben. Én kihúztam az anya melletti széket és letelepedtem oda. Sajnos, amint fölpillantottam, máris szembe találtam magam Aaronnal. Yay, nem elég, hogy egész este kettesben kell lennem vele, még itt is végig farkasszemet fogunk nézni. Hát nem csodálatos?

-Remélem mindannyian megéheztetek! Nem is húznám sokáig az időt, örülök, hogy csatlakoztatok hozzánk lányok, remélem lesz még több ilyen alkalom is. Jó étvágyat kívánok, bátran szolgáljátok ki magatokat!-Steve szinte dalolva ejtette ki a szavakat, széles mosolyától csak úgy sugárzott az arca. Mindhárman visszamotyogtunk valami ,,Jó étvágyat!"-félét, de már ugrottunk is az ételekhez. Meglepő módon anya volt az első, neki már tele volt a tényérja, mire én elértem a tálcákat. Aaron ugyanabban a pillanatban emelkedett fel és nyúlt a szedőkanálért, mint én. Önelégült vigyor telepedett az arcomra és direkt megérintettem a kanalat, Aaron kezével együtt.

-Aaron Campbell, ezennel kihívlak egy Shaolin Leszámolásra! Felteszem az egész hátralévő estémet a te elsőbbségi kényszeredért, hogy krumplit szedj!-próbáltam nagyon komolyan állni Aaron hitetlenkedő tekintetét, de ezen a ponton már nagyon nehéz volt visszanyelni a hangos vihogást. Aaron szeme teljesen kikerekedett, csodáltam, hogy nem pottyant bele a tálba, de aztán olyat tett, amit egyáltalán nem vártam. Megrázta a fejét és őszinte jókedvvel felnevetett. Semmi gúny, vagy lesajnálás, egyszerűen viccesnek találta a rögtönzött rajzfilmes poénomat és tényleg nevetett. Wow... Újra rámnézett és ő is komoly kifejezést erőltetett az arcára.

-Rendben! A játék legyen Shaolin vacsora! Aki többet tud enni, az nyer!

-Rendben! Kezdjük!-vártunk pár másodpercig, majd egyszerre szólaltunk meg:

-Shaolin leszámolás! Gong-Yi-Tan-Pai!-és kész, mindkettőnkből kirobbant a röhögés. Én a könnyeimet törölgettem, Aaron az asztalra támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Anya és Steve megrökönyödve néztek ránk. Igen, valószínű nem ezt a viselkedést várták el az érett, 16-17 éves utódaiktól. Lassan sikerült lehiggadnom, úgyhogy újra nekiálltam a krumpliszedésnek. Aaron a játék szabályaihoz mérten kivárta a sorát, majd mindketten helyet foglaltunk. Nem akartam mégegyszer a felnőttekre nézni, szóval maradtam inkább Aaronnál. Fura volt ez így, hogy rájöttünk, van bennünk valami közös azon kívül, hogy egy Nemzetséghez tartozunk. Valami egészen hétköznapi dolog. Nem voltam naiv, tudtam, hogy ennyitől még nem leszünk öribarik, de legalább megcsillant a remény, hogy nem fog megenni desszertnek. Magamban mosolyogva vágtam le egy falat húst, ami isteninek bizonyult! Nem akartam nagyképűnek tűnni, úgyhogy nem mondtam ki hangosan, de simán meglehet, hogy a végén Aaron csúnyán elveszíti ezt a Leszámolást.

A vacsora hátralevő része elég nyugisan telt. Steve, kigyógyulva a sokkos állapotból, amibe hoztuk, néhány sablonkérdéssel próbálta megtörni a csendet: milyen a suli, mi a véleményem a tanárokról, mióta ismerem Aaront, hogy tetszik a lakásuk... Ennél a kérdésnél megerősítette a megérzésemet, miszerint egészen biztosan van valami természetfeletti behatás ebben a helyben. Elmagyarázta, hogy az Alkotók és készítők képesek megnövelni a belső teret anélkül, hogy kívülről ez bármilyen formában is látszódna. Szóval a lakás alapterülete most kb hatszorosa az eredetinek. Nagyszerű, egy hatalmas varázsdobozban tartózkodom éppen! Miközben a desszertemet majszoltam, azon gondolkoztam, mégis hogyan jutottam én el idáig. Egy bő hónapja még emberiszonyos, láthatatlan diákként lézengtem a suliban és fogalmam se volt róla, ki vagyok. Erre fel most itt ülök egy srác lakásában, akit maximum két napja ismerek és éppen arról beszéltünk, kiben milyen varázserők lapulnak. Minden tekintetben egy fantasy-ra hasonlított a helyzet. Fölpillantottam, majd rájöttem, hogy Aaron már egy ideje engem fürkész. Enyhén félrebillentette a fejét, úgy vizsgálgatott, de nem szólt semmit.

-Najó, a gondolataimba is belelátsz??-dobtam le magam a kanapéra, miután újra mindenki elvonult a saját dolgára. Az a fránya látomás csak nem akart jönni.

-Túl sok tiniregényt olvasol-rendezett le Aaron egyszerűen.

-Aha, mert az már olyan fura lenne a többi abszurd képesség mellett...

-Senki nem képes a gondolatainkban olvasni. Persze vannak bizonyos kuruzslók, meg szélhámosok, akik ezt állítják, de valójában nem.

-Te jó ég! Kuruzslók, meg szélhámosok... Neked egy évszázaddal előbb kellett volna születned!

-Miért kérdezted?-teljesen nyugodt volt a hangja és nem is reagált a megjegyzésemre. Fura.

-Mert... Úgy néztél rám miközben ettünk...

-Mintha tudnám, mire gondolsz? Mintha érdekelne, mire gondolsz?-javította ki saját magát. Ott állt előttem, karba tett kézzel és abszolút megvetően nézett le rám.

-Nem, igazad van. Téged úgysem érdekelne soha, mit gondolok...-feleltem enyhén sértetten. Ezek után mindketten magunkba merülve hallgattunk. Nem volt nehéz ráunni a helyzetre, úgyhogy gondoltam, elfoglalom magam. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam, de amikor a kezem már épp a kilincsen volt, az az idegesítő megalomániás utánam szólt:

-Te meg hova indulsz?-kérdezte olyan hangsúllyal, mintha minimum az ő aláírásos engedélye kéne hozzá, hogy elhagyjam a helyiséget.

-Mosdóba-füllentettem.

-Nem tudod, hol van.

-Megtalálom-kötözködtem.

-Veled megyek-közölte és tényleg elindult felém. Ez most komoly??

-Úgy tudtam, a fiúk szerint hülyeség együtt pisilni.

-Nem is pletykálni terveztem veled, ne aggódj.

-Akkor minek köszönhetem ezt a lovagias gesztust?

-Kár lenne lemaradni a látomásról.

-Te komolyan azt hiszed, hogy a budin ülve fog megtörténni?

-Nem hiszek én semmit. Csupán óvatosság.

-Te teljesen meghibbantál... Ugye tisztában vagy vele, hogy nem jöhetsz be velem?

-Már miért ne? Ez az én lakásom, ha nem tévedek. Az én törvényeim-vigyorgott önelégülten. Időközben megérkeztünk a márvánnyal kirakott mosdóba. Minden csillogó-villogó volt és enyhe citrus-illat terjengett a levegőben. Bementem az egyik fülkébe és csak remélni tudtam, hogy Aaron szublimál a helyiségből, mire kimegyek onnan. Borzasztóan kínos volt a csobogás, a wc-papír szakadása, az örvénylő víz, minden hülye kis zaj. De nem volt szerencsém, Aaron ugyanott állt, mint ahol hagytam és kicsit túl nagy érdeklődéssel vizsgálgatta az egyik kagylómintás csempét a falon, a szája széle néha enyhén felfele rándult, de aztán rögtön átvette az uralmat a vonásai felett. Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna! Kezet mostam, majd gyerekesen az arcába fröcsköltem a vizet. Nem volt kielégítő bosszú, de egyelőre megteszi. Szótlanul indultunk vissza abba a dögunalmas szobába, minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. És akkor hirtelen leesett egy kép a falról, majd még egy, sorban potyogtak le, a falak pedig folytak...

,,Lora fekete és fehér foltokat látott zuhanni az égből. Amint földet értek, a sűrű, zavaros ködfelhőkből gyönyörűséges emberi alakok váltak ki. Fekete és hehér szárnyaik voltak, megegyező színű ruhákat hordtak és úgy helyezkedtek el a réten, mintha egy sakktábla mezői lennének. Egy gigantikus sakktábláé. Többé nem létezett különbség fekete és fehér, démon és angyal közt, csak egy hatalmas sereg állt ott, ameddig a szem ellát. Két túlvilági lény egy lányt fogott szorosan kétoldalról, aki összerogyva, lehajtott fejjel térdepelt Lora előtt. Erősnek tűnt, de valahogy mégis szelídnek. Barna haja kócosan, koszosan zuhant az arcába, folyamatosan zihált.

-Hé!-szólalt meg Lora, és ki akarta nyújtani felé a kezét, de valami nem engedte. A lány felnézett és Lora ijedtében levegőért kapott. Saját arcával találta szembe magát, egyetlen részletet leszámítva. A lány szemei ezüstös színben ragyogtak és könnyek csillogtak bennük. De ekkor Lora bődületes fájdalmat érzett az arca bal oldalában, és azonnal a földre zuhant. Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesznek vele, egy bakancsos láb gyomorszájon rúgta, majd az arcát célozta meg. Lora tehetetlenül hallgatta a puffanást, az összeroppanó csontot és érezte a meleg vért végigcsordulni a nyakán. De aztán szerencsére a sötét tudatlanságba zuhant..."

Én is térdeltem. Aaron velem szemben szintén, az arcomat tanulmányozta. Majd szó nélkül felállt és magával húzott, be a gyakorló szobába.

-Ne rángass már, hallod?!-próbáltam kitépni a karom az ujjai közül. Lelökött a kanapéra és mellém ült. Felvett az asztalról egy jegyzetfüzetet és egy tollat, majd a kezembe nyomta őket.

-Írj le mindent, az utolsó pillanatig! Ne gondolkozz, ne szólj semmit, csak írj! Ha kész vagy, beszélni fogunk!-jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig - magam sem tudom, miért - engedelmeskedtem neki.

26. Magyarázat

Azta! Lélekmentő... ez nagyon is misztérikusan hangzik. Na de komolyan, Látók és Vakok? Ennél hétköznapibb neve már nem is lehetne a Nemzetségemnek...

-És ők mit tudnak?-érdeklődtem.

-Lelkeket menteni...-szólalt meg unottan a zongorának támaszkodó Aaron.

-Hű, te aztán tényleg sokat segítesz!-vetettem rá egy szúrós pillantást, majd újra anyára néztem.

-Ez most nem fontos... Steve majd elmondja, mivel fogtok kezdeni és hogy mennyit kell tudnod.

-De... mégis mi az, amiről nem tudhatok?-kerekedett el a szemem. Széttártam a karomat, felváltva néztam anyára és Steve-re. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre tisztázódnak a dolgok!

-Nyugodj meg, Lora! Mindent meg fogsz tudni a maga idejében!-lépett hozzám Steve és finoman megfogta a karomat, hogy felhúzzon. De én még nem álltam készen a távozásra, muszáj volt megtudnom, mi folyik körülöttem.

-Nem! Most mondjatok el mindent! Addig nem hagyom, hogy bármit tegyetek velem, amíg meg nem tudom a teljes igazságot! Kik azok a Lélekmentők? Mit nem szabad még megtennie az Új Nemzedéknek? Miért pont Aaron a Nemzetségfő?-hirtelen nagyon sok kérdés merült fel bennem. Ennek ellenére csak egy dühödt pillantást kaptam Aaron felől, aki máris előrelépett és a büszkeségét védte.

-Te jó ég, te komolyan csak kérdezősködni tudsz?! Ha végre befognád azt a hatalmas szádat, akkor már rég túllennénk ezen az egészen! De nem, őnagyságának mindig feljebb áll!-ordított egyenesen az arcomba. Már én is álltam, de sajnos még így is egy fejjel fölém tornyosult, szóval kihúztam magam, amennyire csak tudtam és a biztonság kedvéért előreléptem egyet. Így már csak centik választottak el minket egymástól.

-Szerintem te pont, hogy nem vagy jobb nálam. Te vagy az, aki minden ok nélkül gyűlöl! Aki nem hajlandó segíteni egy olyan dologban, amiben senki más nem tud! Aki gyerekesen viselkedik és nem képes elfogadni, hogy lecsapták a kezéről az imádott Dany-jét...-az arca valami egészen furcsa színbe fordult át és szinte éreztem a testéből áradó feszültséget. De nem érdekelt, élveztem a pillanatnyi győzelmemet.

-Te koszos kis..!-szűrte a fogain keresztül a szavakat, de szerencsére Steve még időben közbelépett, különben nem garantálhattam volna, hogy minden testrésze egyben marad a mondat befejezése után is.

-Jól van kölykök, ezt be lehet fejezni most már!-lépett közénk, és szó szerint eltávolított minket egymástól. Örökös vigyora most eltűnt az arcáról.-Nem igaz, hogy két mondatot nem tudok elmondani anélkül, hogy egymás torkának ne ugornátok! Elég legyen! Lora, megígérem, hogy minden kérdésedre választ fogsz kapni, de egy kicsit még légy türelemmel. Aaron, a szerelmi életed most az utolsó dolog, amiről hallani szeretnénk, illetve igazán megérthetnéd, hogy milyen ez most Lorának és ahelyett, hogy leugatod a fejét, normálisan is válaszolhatsz neki.-Csendben néztünk farkasszemet, majd egy idő után mindketten Steve-re néztünk. Aprót biccentett és hátrébb húzódott.-Most pedig...-mosolyodott el újra.-Kövessetek a gyakorlóterembe! Azzal sarkon fordult és kilibbent a szobából. Aaron dacosan követte, én pedig anyával együtt mögöttük kullogtam.

A ,,gyakorlóterem" egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Inkább vártam egy afféle Kung Fu Kiképzőközpontot, mint egy... tágas szobát perzsaszőnyeggel és egy egész falat beterítő családfával. A függönyöket itt is behúzták és csak egyetlen bőrkanapé meg egy kis asztalka volt az egyik fal mellé tolva. A terem többi része üresen tátongott, őszintén szólva fogalmam sincs, miért. Az asztalra tollak és papírok voltak készítve, illetve két pohár víz. Steven megállt a családfa mellett és kedélyesen végignézett rajtunk.

-Aaron, azt hiszem ideje átadnom neked a stafétát. Tudod, mindent úgy kell csinálnod, ahogy annak idején te is tanultad. Ha bármire szükségetek van, megtaláltok minket az irodámban. Ohh, és ne felejts el udvarias lenni a vendégünkkel! Sajnálatos lenne, ha elvennéd a kedvét a további látogatástól... Mesélhetsz neki a családfáról is! Úgy talán könnyebben megérti az öröklődést. Addig viszont...-fordult anyához.-Hölgyem? Megtisztelne azzal, hogy velem tart egy teára?-nyújtotta felé a karját. Anya boldogan belekapaszkodott, még küldött egy utolsó bátorító pillantást felém, majd el is tűntek a folyosón. Meghökkenve néztem utánuk. Arról nem volt szó, hogy kettesben hagynak ezzel a fenevaddal! Aaron villámgyorsan becsukta az ajtót, majd elterpeszkedett a kanapén. Egy ideig tanácstalanul álltam mellette, majd megköszörültem a torkom.

-Öhm... Most mit fogunk csinálni?

-Talán huppanj le a csinos kis fenekeddel!-veregette meg maga mellet a (meglehetősen kicsi) helyet rám se nézve. Bosszúsan odamentem és elhelyezkedtem mellette. Ő felhúzta egyik lábát maga alá és félig felém fordult ültében. Egy ideig csendben méregetett, néha összevonta a szemöldökét, máskor elmerengve gondolkozott. Végül szó nélkül megragadta az állam és felemelte a fejem, hogy aztán nagyon közel hajolva vizsgálgasson. Teljesen ledöbbenve hagytam neki. A tekintetemet vizslatta, szinte fájt jeges pillantása. Hogy lehet valakinek ennyire világoskék szeme? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal foglaltam el magam, míg végre hajlandó volt megszólalni.-A szemed... normális.

-Kösz a bókot...-húzódtam el tőle.

-Úgy értem, egyáltalán nem látszik rajta, hogy Látó vagy. Nézd meg az enyémet!-rávettem magam, hogy újra belevessem magam a jeges őrületbe, de ezúttal se bírtam túl sokáig, inkább lesütöttem a szemem.

-Nagyon... tiszta. Szinte ragyog.

-Pontosan. A tiednek is ilyennek kéne lennie. Úgy tűnik, nálad sikeresebbnek bizonyult a rejtőzködés.

-Akkor ez most valami rendellenesség?-ráncoltam a homlokom.

-Majd meglátjuk. Mindenesetre egyelőre koncentráljunk a többi rendellenességedre.

-Ohh komolyan, belehalnál, ha legalább egy kicsit kedvesebb lennél?-háborogtam.

-Minden valószínűség szerint...

-Hahh... nagyképű!-fontam karba a kezem és bosszankodtam egy sort magamban. Aaron azonban egy szúrós pillantással elhallgattatott és újra a nyomorékságomra terelte a témát.

-Szóval, mikor is jelent meg először a képességed?-faggatott, karját a hátam mögött a kanapé támláján pihentetve.

-Úgy egy hete...

-És azóta hányszor volt látomásod?

-Azon kívül még... háromszor.

-Wow! Te aztán tényleg más vagy!-döbbent le egy pillanatra, de csakhamar visszatért eredeti stílusa... Pedig nem bántam volna, ha még egy kicsit emberi marad.-Tudod, a normális Látóknak naponta van annyi látomásuk, amennyi neked hetente.

-Ahh, tehát egy újabb fogyatékosságomra derült fény. Remek! Na és neked, Miszter Tökéletes, milyen gyakran van látomásod?

-Általában naponta kétszer. Ha nem koncentrálok eléggé, vagy gyengélkedem, háromszor, négyszer is megtörténhet.

-Akkor ezt lehet irányítani? Visszatartani?

-Lora, ez nem olyan, mint amikor vécére kell menned... Ne használj ilyen szavakat, hogy visszatartani!-sajnált le, de azonnal folytatta, nem volt időm reagálni.-De igen, lényegében ezért vagy most itt. Hogy megtanuld kontrollálni a látomásaidat. Bár őszintén fogalmam sincs, pont neked miért van szükséged erre, hiszen alig működik a képességed...

-Köszi, hogy emlékeztetsz rá. Túlléphetnénk ezen? Szükségem van rá és kész!

-Felőlem aztán... Mikor volt az utolsó?

-Vasárnap.

-God dammit, Lora! Az már kerek két napja volt!

-Igen, én is tudok számolni!-hitetlenkedtem. Most komolyan sík hülyének néz?

-Tényleg? Most megleptél...-újabb lesajnáló pillantás. Már kezdem megszokni.-Ha minden igaz, nemsokára újabb látomás várható részedről. Ez pedig igencsak örömteli hír, ugyanis mi azt szépen meg fogjuk várni!-öntelt mosoly terjedt szét az arcán és elégedetten dőlt neki a kanapé támlájának.

-Úgy érted...-nyeltem egy nagyot.-Itt fogunk ücsörögni és arra várni, hogy újabb látomásom legyen, úgy, hogy nem is tudjuk pontosan, mikor jön?

-Aha, valahogy úgy-belekortyolt az egyik pohár vízbe, majd hangos koppanással visszatette azt az üvegasztalra.

-Mennyi szabadidőd van neked??

-Éppen elég-felelt sejtelmesen.

-Ahh... hát oké. Ezt előbb is mondhattátok volna... akkor hozok magammal valami tanulnivalót. Vagy legalább egy rajzfüzetet-szomorkodtam, mert hiányoztak a cuccaim. Itt minden olyan... steril volt, az égvilágon semmi szórakozást ígérő dolog nem volt abban a helyiségben! Gondolatban mindennél jobban sürgettem azt a nyamvadt következő látomást! Ahogy nézelődtem, megakadt a szemem egy faliórán magasan, az ajtó fölött. Még csak háromnegyed hét volt. Óóó, ez az... még 15 perc összezárva Aaronnal, aztán egy kínos közös vacsora, majd kezdődik elölről az egész...

-Van még időnk, ne aggódj!-röhögött ki, ahogy észrevette, amint az órát vizslatom.

-Amúgy... mi értelme van a látomásoknak? Mármint, szép és jó, hogy nem létező dolgokat lát az ember, egy csomó drogot meg lehet spórolni ezzel, de egyébiránt van valami haszna is? Mert a többi Nemzetségnek, akikről eddig hallottam, sokkal királyabb képességeik voltak, amik minden bizonnyal hasznosabbak is...

-Miért, mikről hallottál eddig?-ráncolta Aaron a szemöldökét szórakozottan.

-Hát... például a Lélekmentők is tök királyul hangzik! Biztos valami nagyon fontos feladatuk van! Meg aztán ott van az Alakváltók... egyértelmű, hogy menő képesség! Átváltozhatsz bármivé!

-Bármilyen élőlénnyé-javított ki Aaron.

-Én is ezt mondtam.

-Nem, te azt mondtad, bármivé. De csak élőlényekké tudnak átalakulni. El tudod te képzelni, mi lenne, ha egy élő, lélegző ember, mondjuk egy teáscsészévé...

-Jó, mindegy!-akkor se hagyom, hogy végigmondja! Épp nálam volt a szó.-Szóval ezek mind nagyon hasznos és fontos képességek, ezzel szemben az, hogy mindenfélét vizionálunk, szerintem egyáltalán nem menő...-Aaron hitetlenkedve felnevetett.

-Gondolom, amit te itt ,,menő"-nek nevezel, azt valójában úgy kell érteni, hogy nevetséges akciófilmekben látott harci képesség, igaz?-bizonytalanul bólintottam. Végül is tényleg ez lett volna a mondanivalóm lényege... Aaron is bólintott, ezzel nyugtázva teóriája helyességét.-Hát tudd meg, hogy a képességeknek nem az az elsődleges céljuk, hogy harcolni tudjunk velük. Mindegyik gyakorlatilag felerősíti az emberek egy-egy adott képességét, példának okáért nekünk az úgynevezett belső látásunkat. A Lélekmentőknek az ítélőképessége és önfeláldozása élen jár, míg az Alakváltók remek utánozóművészek és képesek beleolvadni környezetükbe. De ha esetleg érdekelne a többi Nemzetség és kérdeznél is róluk, biztosra veszem, hogy ezt a kört most feleslegesen futottuk volna le...-szidott össze ismét.

-De hát kérdeztem én, csak épp senkinek nem akaródzott egyetlen kérdésemre se választ adni!

-Helyesbítek: a megfelelő időpontokban feltett kérdéseidre egészen biztosan választ kapnál.

-Hát persze..! Nyilván ez is az én hibám...

-Ki másé?-igyekeztem figyelmen kívül hagyni az újabb beszólást.

-De mindegy is. Akkor elmondanád végre, hogy mire jó ez a látomásosdi?

-Megpróbálhatom számodra is érthetően elmagyarázni...

-Ohh komolyan, befejeznéd, hogy totál gyengeelméjűnek nézel?

-Nem hiszem. Vicces, ahogy kiakadsz-röhögött, mielőtt újabb kortyot hajtott volna fel a poharából.

-Örülök, hogy ilyen jól szórakozol...-játszottam a sértettet, legbelül viszont kicsit megkönnyebbültem. Még ha folyamatosan engem is piszkál, ez még mindig jobb, mint egy gyűlölködő, humortalan zombi mellett ücsörögni, amilyen az elmúlt időben volt.

-Ez csak természetes. Nos, a mi képességeink főleg abban rejlenek, hogy egy-egy, főleg pozitív, jó történést előre látunk, még mielőtt valóban sor kerülne rájuk. Átlagosan 1-2 hét az az idő, amíg bekövetkeznek a látomások, de persze fajtája válogatja. Fontos tudni, bár ezt nyilván már te magad is észrevetted, hogy nem feltétlen tisztán és egyértelműen kapjuk ezeket a látomásokat. Legtöbbször tele vannak szimbolikus alakokkal, mindenféle kifacsart és túlbonyolított cselekvéssel, amiket meg kell fejteni vagy értelmezni, mielőtt a nagy nyilvánosság elé rohansz velük. A Vakok képességei sokmindenben az ellentétei a mieinknek. Ők sokkal hamarabb bekövetkező dolgokat látnak, általában néhány órával a történés előtt. Ráadásul, legtöbbször a rossz, illetve káros eseményeket látják, vészhelyzeteket, háborúkat, halált... Szóval nem egy boldog szakma ez. Sokat kell tanulni, értelmezni a látomásokat és a lehető leghelyesebb döntést meghozni azzal kapcsolatban, mit kezdjünk velük. Viszont láthatod, hogy hasznos képesség, hiszen gyakorlatilag mindenről előre tudhatunk a Nemzetségünknek köszönhetően. Harcolni ugyan nem lehet vele, de előnyt szerezni például nem utolsó.

-De én ezt... nem értem. Az eddigi látomásaim szinte kivétel kélkül szörnyűek voltak!

-Hmm... lehet, hogy csak azért, mert most jelenik meg a képességed. Ez idővel még változhat. De az is lehet, hogy volt egy Vak a családodban, akitől sikerült megörökölnöd egyet s mást és most valamiféle mutáns képességed van.

-Igazán jó kilátások...-zsörtölődtem.

-Mindenkinek egyéniek valamennyire a képességei, ez még nem feltétlen jelent rosszat. Csupán megnehezíti a dolgomat. Ami, ha belegondolok, elég rossz...

-Jajj, hagyjuk már! Megpróbálhatnál nem csak magadra gondolni...

-Aha, persze. Majd egyszer talán az az idő is elérkezik...-elgondolkodva emésztgettem az eddig hallottakat. A képességemmel és annak velejáróival kapcsolatban. Kezdtem megszokni ezt az egész mitikus légkört, a másságomat és már csak az érdekelt túlontúl, hogy ki lehet még hozzánk hasonló. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó, eddig normális embernek hitt barátom, ismerősöm valójában ilyen szuperképességekkel felszerelkezett valaki.-Min kattogsz enniyre?-vizsgálgatott Aaron jégcsap-tekintetével.

-Te biztosan tudod, kiknek vannak még ilyen képességei, igaz?

-Úgy érted, ismerek-e még Látókat?

-Bármilyen Nemzetségbe tartozókat.

-Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom ehhez a témához...

-Ohh tényleg? Szóval megint nem jó az időzítés?-kérdeztem csípősen.

-Valami olyasmi.

-És elmondanád, mégis miért?-húztam fel a szemöldököm. Aaron válasz helyett azonban csak felemelte a mutatóujját, ezzel jelezve, hogy figyeljek és ő is elkezdett koncentrálni. Pár pillanat múlva meg is hallottuk az egész lakásban visszhangzó, rejtélyes hangot. Steve-hez tartozott, de el nem tudtam képzelni, honnan jött.

-Gyerekek, kész a vacsora! Az étkezőben találkozunk!

25. A Nemzetségfő

Percekig álltam a küszöbön tátott szájjal. Én... nem is tudom, mit vártam. Talán még Sarah Benneth-tel is szívesebben néztem volna farkasszemet abban a pillanatban, mint Aaronnal... Egyszerűen képtelen voltam elhinni.

-Oh, remek, látom már ismeritek egymást! Csodás!-csapta össze két tenyerét elragadottan egy férfi, aki Aaron háta mögött jelent meg. Aaron arrébb húzódott, de le se vette a szemét rólam. Megpróbáltam nem foglalkozni vele és inkább a férfit vettem szemügyre. Valamivel alacsonyabb volt, mint Aaron, de még így is bőven lekörözött minket anyával. Hosszabb, ősz haja volt, amit hátrasimítva hordott. Néhol megcsillant egy-egy ezüstös tincs is benne, amitől már-már mesebelinek hatott. Az arca pokolian tökéletes volt, hófehér és nyoma se volt rajta az öregedésnek, amit nem tudtam hova tenni az ősz haj és a nyilvánvaló tény mellett, miszerint Aaron nagybátyja. Csillogó, világoskék szemét halvány szőke pillák szegélyezték, amik izgatottan rebegtek le-föl. Zömökebb volt, mint az unokaöccse, de összességében egyáltalán nem hatott kövérnek. Tetőtől talpig elegáns öltöny volt rajta, gyöngyházfényű lakkcipővel. Nem volt szükséges bemutatkoznia, anélkül is tudtam, hogy ő Steven. Csak ő lehetett, szinte már furcsán ismerősnek tűnt.

-Sophie, Lora, kerüljetek beljebb!-tett egy széles kézmozdulatot, hogy beinvitáljon minket. Anya ragyogó arccal lépett be a lakásba, mintha csak a második otthona lenne. Különös... Kelletlenül követtem és is. Amikor elmentem Aaron mellett, összeért a karunk. Nem voltam benne biztos, hogy véletlen. Hideg bőrének érintésétől borsódzott a hátam. Steven becsukta mögöttünk az ajtót és két lépéssel utolért minket.

Hatalmas, tágas előszobában találtuk magunkat, ami hirtelen mintha a 18. századba repített volna vissza. Mindenhol díszes padlószőnyegek, a falon faburkolat, és arany keretekben föggő méregdrága festmények. A plafonról díszes csillár föggött, jobbra pedig még egy kisebb kanapét is felfedeztem. Steven végigvezett minket egy hosszú folyosón, be a még tágasabb nappaliba. Egyszerűen mesés volt! Körben elegáns fekete bőrkanapék és fotelek, középen egy nagy üvegasztal, hatalmas ablakok, amik előtt súlyos kasmírfüggönyök függtek, eltakarva a kilátást. Mindenhol régi portrék lógtak a falakon, a sarokban pedig egy gyönyörű zongora díszelgett. Nehezen álltam meg, hogy sikítozva körberohanjak az egész lakásban. Sajnos be kellett érnem annyival, hogy belesüppedhetek az egyik roppant kényelmes fotelba. Anya a mellettem lévő kanapént foglalt helyet, Aaron a másik oldalamon a fotelom karfájára telepedett. Úgy tűnt, megszokásból teszi, úgyhogy inkább annyiban hagytam. Mr Örök Fiatalság teljesen túlpörögve járkált fel-alá a szobában, minden teret kihasználva, bár úgy tűnt, még az is kevés neki. Hirtelen eltűnt egy oldalsó ajtón át, de mire kettőt pisloghattam volna, már újra megjelent a szobában. Hihetetlenül gyors volt és a vak is láthatta, hogy maximálisan meg van elégedve ezzel. Elragadó látványt nyújtott ezekkel a macskaszerű mozdulatokkal és az átható boldogsággal az arcán. Nyomában egy fiatal, talán 20-as évei elején járó lány jelent meg köténnyel a derekán, egy hatalmas, kerek ezüsttálcát egyensúlyozva. Arcára zavar ült ki, ahogy végigpillantott rajtunk. Sietve letette az italokkal megrakott tálcát az asztalra és Steven-re pillantott.

-Köszönöm, Katerina, most már elmehet! 7-re készítse elő a vacsorát, kérem!-utasította Steve még mindig ragyogó mosollyal.

-Igen is, uram!-motyogta Katerina lesütött szemekkel, majd kisietett azon az ajtón át, amin bejött. Hosszú, vörösesbarna haja egyetlen fonatban lobogott utána. Azt hittem, ennél jobban már nem lephetnek meg, de tévedtem. Steven-nek és Aaronnak ezek szerint még bejárónője is van! Hitetlenül felkuncogtam és megráztam a fejemet, remélve, hogy ettől hamarabb eltűnik a csodálkozó arckifejezésem. Aaron rám nézett, majd lenézően kinevetett. Dühös pillantást vetettem rá, de már nem láthatta, mivel újra a pattogó Steven felé fordult. Most komolyan, azt hitte számomra normális, ha manapság egy Seattle-i óriástársasház közepén egyszercsak egy 18. századi lakosztályban találom magam, ahol ráadásul még személyzet is van?

-Nos, Lora, tisztában vagy vele, miért vagy ma itt velünk?-fordult felém derűsen Steven.

-Nem igazán... Csak annyit tudok, hogy segíteni fognak nekem, a... képességemmel kapcsolatban-mondtam őszintén. Steven felkacagott.

-Oh, kérlek, tegeződjünk! És szólíts nyugodtan csak Steve-nek!-kacsintott rám.

-Jól van, Steve... Szóval pontosan mit is tesznek itt velem?-sandítottam rögtön Aaronra, de ő csak unottan nézte a nagybátyját.

-Ne aggódj, semmi kellemetlen nem fog történni! Aaron csupán meg fogja tanítani neked, hogyan urald és értelmezd a képességed. Hidd el, ezek mind nagyon hasznosak lehetnek számodra a továbbiakban...-anya felé fordult, aki mintha egy árnyalattal sápadtabb lett volna a kelleténél.

-Tehát Aaron... ő is olyan furcsa, mint én?-Az említett egy lendülettel felpattant mellőlem és megpördült, hogy mindnyájunkat lásson.

-Na jó, először is, be lehet fejezni, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt se lennék! Másodszor pedig, te valóban fura vagy, velem ellentétben!-kifejezetten nekem intézte a szavait, miközben jeges tekintéből gyűlölet sugárzott. Elkerekedett szemekkel néztem és próbáltam minél mélyebbre süppedni a kanapéban. Steven bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd szembefordult az unokaöccsével, nekem háttal.

-Aaron, tudom, hogy ez szokatlan számodra és nagy valószínűséggel szabályellenes is, de csupán szívességet teszünk nekik. Semmi értelme tovább halogatni és arra várni, változik-e valami. Nem fog! Ezt elfogadhatnád végre és teljesíthetnéd inkább a kötelességeidet! Képzeld csak magad a helyébe... Te kaptál képzést, de szerinted milyen az, ha nem vagy ura az erődnek? Ha esélyed sincs megtanulni...

-Nem érdekel, hogy érzi magát! Nem vagyok hajlandó megszegni a Lexen-t és kitanítgatni egy lányt, csak mert valami rejtélyes régi ismerősöd megkért rá!

-Ezzel nem szegsz meg semmit! Pont hogy az a feladatod, hogy felelősséget vállalj a Nemzetségedért!

-Érte...-nézett egyenesen rám Steven válla fölött.-...nem vállalok semmilyen felelősséget!

-Oké, fogalmam sincs, mi ez a nagy utálat, de én egy percig sem rabolnám senkinek az idejét, szóval felőlem lefújhatjuk és mindenki mehetne a saját dolgára...-tápászkodtam fel kényelmes helyemről. Mindhárman egyszerre fordultak felém, mást-mást zúdítva a fejemre:

-Szó sem lehet róla!-szólt riadtan anya.

-Erre semmi szükség! Mindjárt megoldjuk..!-nyugtatgatott Steve.

-Legnagyobb örömömre szolgálna...-vetette oda gúnyosan Aaron. Teljesen lefagytam majd inkább visszaültem a fotelba. Eközben Steve kivezette a szobából Aaront, így kettesben hagyva minket anyával.

-Semmi baj, Lora! Értsd meg, hogy ez nehéz most neki...-nézett rám anya hatalmas mogyoró-szemivel. Bezzeg nekem nem volt ilyen szép, max valami szürke, koszos kis pocsolyára emlékeztetett...

-Megérteném én, ha nem gyűlölne éppen ok nélkül!-Sértve éreztem magam, fogalmam se volt, mi baja van Aaronnek. Még ha féltékeny is, ez egyáltalán nem jogosítja fel arra, hogy így gyűlöljön!-Én nem tettem vele semmi rosszat! Meg amúgy is, azt se tudom, mit akartok velem csinálni, teljesen ártatlan vagyok ebben az ügyben!

-Én sem tudom, mi lelte... Mindig is olyan udvarias fiú volt!

-Pff, na persze... Ezek szerint elég gyorsan megváltozott-fontam karba a kezem. Semmi értelmét nem láttam, hogy éppen ott vagyok, ahol, de egyelőre hagytam, hadd tegyék a felnőttek, amit akarnak. Ezután mindketten hallgatásba merültünk egészen addig, amíg Aaron és Steve vissza nem értek.

-Elnézést kérünk ezért ez apró kis bonyodalomért!-fűzte össze maga előtt az ujjait derűsen Steve. Mintha csak egy szelet sütiért ment volna ki a konyhába, nem pedig az unokaöccsével veszekedett volna épp.-Biztosíthatlak benneteket, hogy többé nem fordul elő!-itt szúrós pillantást vetett Aaronra, de aztán rögtön újra magára is öltötte boldog arckifejezését. Csodáltam érte, hogy bármikor ennyit tud mosolyogni és mégsem ráncosodik, épp csak annyira, amennyi még elegánsan mutat.-Akkor hát csapjunk a lecsóba!-miután mind bólintottunk, előrébb lépett, ezzel hátrahagyva Aaront a szoba közepén és belefogott a beszédébe:

-Mint azt már biztosan tudod, Lora, a mi népünk 12 Nemzetségből áll. Minden nemzetség tagjai más-más különleges képességgel vannak felruházva, melyek segítik őket a harcban, védekezésben, túlélésben. Még réges-régen választottak el minket az emberi fajtól, mivel szükség volt a világon ilyen, hogy is mondjam, ,,csodabogarakra". Kifejlődtek bennünk különböző erők és technikák, amiket aztán megtanultunk alkalmazni. Egészen néhány évtizeddel ezelőttig békében éltünk az emberekkel és egymást segítettük. Soha nem merült fel, hogy mások legyünk, mint amik. Az embereknek is jól jött, hogy élnek olyan társaik, akik pillanatok alatt megolvasztanak több tonna fémet, vagy láthatatlanná tudnak válni, esetleg látják a jövőt... Persze, nagy ritkán előfordult, hogy megpróbálták kiaknázni a képességeinket, de alapvetően mindig egyezségre tudtunk jutni velük, általában békés módszerekkel. Édesanyád és az én időmben viszont minden megváltozott. Néhány Nemzetség nem akarta tovább eltűrni, hogy egyenrangúak legyünk az emberekkel, hatalomra akartak törni. Felsőbbrendűnek és életképesebbnek gondolták magukat náluk, ezért rendszeres támadásokat indítottak ellenük. Persze nagy siker övezte ezeket a felkeléseket, hiszen teljesen váratlanul érte az embereket. A Nemzetségek egymás ellen fordultak, egy részük az embereket védelmezte, mások felsőbbrendűségüket akarták bizonygatni. Ennek az egésznek végül az lett a vége, hogy a két fél, a felkelő és a hűséges Nemzetségek aláírtak egy szerződést, melyben megegyeznek, hogy nem lesz több felkelés, cserébe a Nemzetségeket ezentúl teljes titokban tartják az emberiség előtt létezésüket, hogy azok ne tudjanak kihasználni minket. Onnantól kezdve minden genusii lapult, elköltözött, vagy álcázta magát. Soha többé nem kerülhettünk nyilvánosság elé. Ahogy teltek az évek, Új Nemzedék született, akik nevelésére szintén kitér az új törvény. Ezentúl egyetlen genuse sem tudhatott a saját képességéről, nem lehetett kitanítani senkit, kivétel az új Nemzetségfőket. Kutatók kifejlesztettek egy olyan szert is, amely nagyjából 16 éves korig meggátolja az erő használatát. Úgy vélték, ha egy fiatal eléri majd ezt a kort, addigra a képessége részben, vagy teljesen kikopik és használhatatlanná válik, így nem kell többé attól félnünk, hogy az emberek észrevesznek bennünket. Azonban mostanában, mikorra is az Új Nemzedék nagyrészt elérte ezt a kritikus életkort, rájöttek, hogy az elmélet mégsem működőképes, hiszen a képességek ugyanúgy előtörnek, sőt, legtöbbször sokkal erőteljesebben a kelleténél, kontrollálhatatlanul. Te és Aaron is ennek az Új Nemzedéknek a tagjai vagytok. Aaron a Látók és Vakok, a te Nemzetséged élén áll. Ő részesült mindabban a képzésben, melyben neked nem szabadott. Édesanyád azért hozott most ide, hogy a hirtelen bekövetkezett változások és a képességed túlbuzgósága miatt se legyen gondod az életben. Ha megtanulod irányítani, ugyanolyan sikeresen rejtőzködhetsz, mintha megpróbálnánk még tovább elnyomni benned azt, amit úgysem lehet. Igen, talán szabályellenes és igen, valószínűleg eléggé kikapnánk, ha ez kitudódna a genusii vezetősége előtt, ezért kérlek, tartsd szigorúan titokban mindazt, ami itt történik, rendben?-erőtlenül bólintottam. Hirtelen annyi minden állt helyre a fejemben, hogy legszívesebben Steve nyakába ugrottam volna örömömben. Ő volt az egyetlen személy, aki hajlandó volt felvilágosítani a teljes igazságról, ezért akaratlanul is megkedveltem a fickót.

-És te... melyik Nemzetséghez tartozol?-kíváncsiskodtam.

-Én egy Alakváltó volnék-mosolygott Steve.-Nagyjából bármivé át tudok alakulni hosszabb-rövidebb ideig. Viszont néhány apróságot akár örökre meg tudok változtatni magamon. Biztosan észrevetted már...

-Az arcod? Nem látszik... nem olyan, mint a legtöbb korodbelinek.

-Pontosan!-kacsintott vidáman. Teljesen elámultam, hogy valaki akár egész életére fiatalos kinézetet tud varázsolni magának.

-És anya? Neked mi a képességed?-fordultam felé.

-Én Lélekmentő vagyok-mosolyodott el halványan.

24. Balhés ebédszünet és forrócsoki

Reggel kipattantam az ágyból. Előző nap viszonylag hamar elaludtam, szerencsére túl fárasztónak bizonyult mindent átgondolni. Volt még egy kis időm indulás előtt, úgyhogy bepótoltam az elmaradt tussolást. A hűvös víz megnyugtatott és kitisztította a fejemet. Magamra kaptam valami őszi ruházatot (nem, ezúttal nem nyúltam mellé) és kimentem a konyhába. Legnagyobb meglepetésemre ott ült anya, hálóingben, egy bögre kávét szorongatva, rémes ábrázattal és kócos hajjal. Csináltam magamnak kakaót, majd én is letelepedtem vele szemben. Egy ideig csak bámultunk egymásra, szerintem fel se fogta a jelenlétem, úgyhogy végül én szólaltam meg elsőként.

-Hogyhogy már fent vagy?

-Nem tudtam aludni...-motyogta pislogás nélkül maga elé meredve.

-És mióta... vagy itt?-kérdeztem aggódva.

-Két órája-félrenyeltem a kortyot a számban. Miután a lelkemet is kiköhögtem, újra ránéztem anyára.

-Két órája itt ülsz egy helyben??-hitetlenkedtem kikerekedett szemekkel.

-Mondhatni...-kortyolt bele a kávéjába. Először mozdult meg azóta, hogy bementem hozzá. De rögtön grimaszba húzta a száját és visszatette a bögrét az asztalra.-Kihűlt.

-Azt nem csodálom...-volt rá két órája.-Na és... mi nem hagyott aludni?

-Csak... aggódom érted.

-Az este miatt?-Erőtlenül bólogatott, de még mindig nem nézett rám.-Ne aggódj! Te magad mondtad, hogy segítenek.

-Igen, de...-sóhajtott, aztán végre a szemembe nézett.-Mindegy is! Neked nem kéne már indulnod, kisasszony? És ne feledd, ötre legyél itthon!

-Rendben...-álltam fel lemondóan.-Oh és anya?

-Hm?

-Szerintem menj vissza aludni. Rémesen nézel ki-csak egy újabb sóhajjal felelt, én pedig sarkon fordultam, felhúztam a bakancsom és táskával a vállamon kiléptem a kora reggeli hűvösbe.

A nap többi része rémesen egyhangú volt. Két dolgozatot írtunk (ennyi tanulással csak remélni merem, hogy meglesz a kettes), Grace a büfétől kezdve a mosdóig mindenhová magával rángatott, hogy kifaggasson a Dany-vel töltött délutánról, de én abszolút nem voltam mesélős kedvemben, szóval elég mogorván bánhattam szegénnyel. Dany-vel egész délelőtt nem sikerült összefutnunk, de végül az ebédlőben megtaláltam. Aaronnal, Mike-kal és két szuper népszerű pompomlánnyal ült egy asztalnál és intett, hogy menjünk oda mi is. Találkozott a tekintetünk Grace-szel, de ő is olyan tanácstalan volt, akárcsak én. Megvonta a vállát aztán elindult feléjük. Dany tegnap nem ebédelt, elvileg kipróbálták az új hamburgerest nem messze a sulitól, szóval ez az ebédeljünk-a-pasinkkal dolog még új volt. Gondoltam, minden rendben lesz, végülis azok csak vihogó barbie-babák meg a haverjai, szóval én is követtem Grace-t. Aha, persze. Nem is én lennék, ha tényleg minden oké lett volna.

-Sziasztok!-léptem oda mosolyogva. Fontos az első benyomás...

-Szia!-nézett rám Dany és hálás voltam neki, amiért megtörte a kínos csendet. Rajta kívül csak Mike vette a fáradságot, hogy egy széles vigyor kíséretében üdvözöljön. Aaron rám se nézve biccentett, miközben levágott magának egy falat húst, a két miniszoknyás pedig csak megbotránkozva méregetett, de nem szólt egy szót sem. Hát jó, szóval így állunk... Leültem Dany mellé, a barna hajú boszival szemben, Grace pedig Aaron mellett foglalta el az utolsó üres helyet, a lehető legtávolabb tőlem. Francba! Dany mosolyogva felém fordult és egy puszit nyomott a halántékomra. Azonnal piros lámpává változtam és inkább elkezdtem babrálni a salátámat, sem minthogy szembenézzek a szupermodellel előttem. Jól tettem.

-Szóval Dany? Van már partnered a szilveszteri bulira? Vagy még mindig nem hívtad meg a kis barátnődet?-nézett rám szúros szemekkel a barna. Te jó ég, azonnal belecsapott a közepébe! Szilveszter?? Hol van az még? November közepe van, emberek!

-Jajj, Bonnie, hiszen nézz már rá! Fogadjunk, hogy még táncolni se tud! Hogy mutatna így Dany oldalán?-Öhm... Átnéztem a Dany másik oldalán ülő szőkéhez és valami elpattant bennem.

-Már nem azért, de véleményem szerint Dany-nek még én is jobban állnék, mint egy sminkkel lehányt műmell-kiállítás!-vetettem oda rá se nézve. Mike kezéből kiesett a villa és összeharapta az ajkait, hogy visszatartsa a feltörni készülő nevetést. Grace-ből kicsúszott egy győzelemittas ,,Hahh!"-kiáltás, de gyorsan meg is bánta és lejjebb csúszott a székén. Dany a combomra fektette a tenyerét és megnyugtatásképp elkezdett simogatni az ujjaival. Nem vált be, ha már egyszer elkezdtem, nem hagyhattam abba. Velem szemben Bonnie elképedve bámult engem, úgyhogy gondolom a szőke alteregója is hasonlóképp nézhetett ki.

-Te szemét!!-visította felháborodva a szöszi és olyan lendülettel hajolt előre, hogy szembenézhessen velem, hogy féltem, kiesnek a mellei a feszes vörös topból.-Egy ilyen szakadt utcaművésztől nem is vártam mást! Csak féltékeny vagy, mert neked nincsenek!

-Ööö... melleim? De, az igazat megvallva vannak, csakhogy én anélkül is életképes vagyok, hogy mindenkinek az orra alá tolnám!-hajoltam előre én is. Dany pislogás nélkül meredt felváltva rám, majd a szőkére.-És ha én utcaművész lennék, akkor rád már nem is találok jó kifejezést, hiszen a sztriptíztáncost nem lehet tovább fokozni. Sajnálom, de úgy tűnik elérted a legalsó szintet!-néztem rá lesajnálón. Dany immár figyelmeztetően megszorította a combomat, de nem érdekelt.

-Tudom én, hogy tapasztalatlan vagy, nem kell külön felhívnod rá a figyelmemet. Velem legalább nem azért járnak, mert megsajnáltak!-biccentett Dany felé. Auch, ez erős volt. Az oké, hogy engem sérteget, de a kapcsolatunkba ne ártsa bele magát! Egy pillanatig nem jutottam szóhoz, de ez épp elég volt, hogy diadalittasan visszadőljön a szék támlájának és befejezettnek nyilvánítsa a vitát. Minden méreg elszállt belőlem, csak valami keserű utóízt hagyott maga után. Elment az étvágyam, de még az életkedvem is. Felálltam, nem törődtem Grace aggódó pillantásával, vagy Dany kezével, csak minél hamarabb el akartam tűnni onnan. De előbb még meg kellett tennem valamit. Amikor a tálcámmal az elégedett szőke fölé értem, a hüvelykujjammal megbillentettem a poharamat és néztem, ahogy a narancslé beteríti göntör haját, a hajpántját, lefojik az arcán és összegyűlik egy tócsában a dekoltázsán.

-Jajj, ne haragudj! Olyan ügyetlen vagyok...-biggyesztettem le az ajkamat megbánást színlelve, majd meg se várva a reakcióját, továbbálltam. Jól esett kilépni az udvarra, a friss levegő megnyugtatott és azonnal jobb kedvre derített. Egyáltalán nem bántam, amit a szöszivel tettem és egy részem tudta, hogy ez kegyetlennek tűnik, de nem zavart. Azt kapta, amit érdemelt. Gondolkodás nélkül sétáltam oda a rajzolós fámhoz és letelepedtem a tövébe. Amióta Joe letámadott, nem is jártam ott. Néztem a nyüzsgést, ahogy mindenki kihasználta a ritka napsütést és egy kicsit megint olyannak éreztem magam, mint régen. Csendes szemlélőnek, akit senki nem lát és ezért nem is tud zavarni. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el így üldögélve, de egyszer csak két fekete farmerbe bújtatott láb jelent meg előttem. Lassan leguggolt, így már az arcát is láttam. Dany.

-Jól vagy?-Végigsimított az arcomon, az érintésére megborzongtam. Bólintottam, mert tudtam, hogy ezt a választ várja. Elmosolyodott és leült velem szembe, amilyen közel csak tudott. Két hosszú lábát a két oldalam mellé támasztotta, az enyémeket meg gyengéden felemelte és átemelte az övéin, szintén az oldala mellé. Szó nélkül ölelte át a derekamat és húzott magához. A mellkasának döntöttem a fejem, mélyen beszívtam az illatát. Ujjaival köröket rajzolt a hátamra, fejét a hajamba fúrta.-Büszke vagyok rád. Igazán szexi volt, ahogy lerendezted Jess-t-suttogta a fülembe. Elmosolyodtam, éreztem az arcomból áradó forróságot.

-Nem akartam. De olyan gonosz... dolgokat mondott-nem akartam panaszkodni, de jól esett valakinek elmondani.-Megsértett.

-Tudom. Sajnálom, Lora! Nem gondoltam volna, hogy képes ilyenre. Ha ezt tudom, leülök veled egy üres asztalhoz...

-Nem a te hibád-szögeztem le, mielőtt még az egészet magára vállalta volna.-És... igaza volt... azért fájt ennyire, mert tudtam, hogy igaza van...

-Na erről hallani sem akarok, világos?-Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. A fenébe, már megint könnyeztem!-Ha valakit elhívok a bulira, akkor az csak és kizárólag te leszel, és igen, zseniálisan fogunk mutatni együtt! Nem mintha velem bárki is rosszul mutatna...-a szememet forgattam és elmosolyodtam. Ó, a jó öreg Dany!-De lényeg a lényeg, hogy senki más nem érdekel, csak te! Az meg, hogy... tapasztalatlan vagy...-vakargatta meg a tarkóját.-...hülyeség. Emlékszel rá, mit mondtam tegnap?-bólinttottam. Óóó, igen, nagyon is éles emlékeim vannak a tegnapról.-Nekem csak ez kell! El tudsz varázsolni, bármivel, amit teszel. Őszintén szólva, még örülök is, hogy ezt előttem nem csináltad meg egy rakat másik sráccal is... ugye?-húzta össze a szemeit. Elnevettem magam.

-Dehogy! Mégis minek nézel te engem?

-Biztosan akarod tudni..?-kérdezte, miközben közelebb hajolt hozzám.-Ami pedig őket illeti...-súgta újra a fülembe és a mutatóujjával megsimította az egyik mellemet. Megborongtam és elakadt a lélegzetem.-Már alig várom, hogy közelebbről is megismerjem őket!-éreztem, ahogy elégedett vigyor ül ki az arcára. Még közelebb hajolt, majd óvatosan két foga közé csippentette a fülcimpámat. Kész, abban a pillanatban rövidzárlatot kapott az agyam és már csak Dany-re tudtam koncentrálni. Szükségem volt rá.

A délutáni órák szintén eseménytelenül teltek. Utolsó óráról Grace-szel együtt indultunk el. Már csak egy órám volt hazaérni, de nem akartam lemondani a forrócsokizást, ezért megbeszéltük, hogy sietünk, ahogy csak tudunk. A bódé a házunk közelében lévő parkban volt. Imádom azt a helyet, ezer féle ízesítésű forrócsokit lehet kapni, és még ajándék süti is jár hozzájuk. Mindketten vettünk magunknak, Grace fahéjas-szilvásat, én pedig kókuszosat. Céltalanul sétálgattunk a parkban, meséltem az esti vendégségről is.

-Szerinted ki lehet az? A... Nemzetségfő, akit már ismersz?-tanakodott Grace.

-Fogalmam sincs. Az se biztos, hogy ismerem. Steven azt mondta, ,,már találkoztak". Az is lehet, hogy csak elment mellettem az utcán...

-Nem, ennél egészen biztosan izgalmasabb! Mint a filmekben. Tuti nagyot fogsz nézni, ha egyszer csak ajtót nyit neked! Lehet, hogy valamelyik tanárunk! Vagy...-Grace teljesen beindult.

-Nem, elvileg az Új Nemzedék, vagy mi a szösz csupa fiatalokból áll. A Nemzetségfőm kb egyidős lehet velem...

-Jóságos ég! Akkor bárki lehet az! Mi van, ha Sarah??

-Jajj, csak azt ne! Nem bírnám ki, ha órákon keresztül szadizna és a fejemhez vágná, hogy milyen béna vagyok!

-Pedig ha ő az, hozzá kell szoknod...-hangosan felnyögtem. Már a gondolatától is irtóztam, hogy Sarah fog ajtót nyitni nekem Steven lakásán.-Tényleg, tudod egyáltalán, hogy ki olyan... különleges, mint te? Lehet, hogy a fél suli ilyen csodabogár, csak mindenki titkolja.

-Ennyi erővel akár te is lehetsz-nevettem el magam.-És most azért tereled a szót, hogy ne fogjak gyanút.

-Hmm... talán igazad van-gondolkodott el komolyan. Pislogás nélkül meredtem rá, de úgy tűnt, tényleg elgondolkozik rajta, hogy vajon van-e egy titkos élete. Hát igen, Grace-t nem az eszéért szeretjük... Alaposan megbeszéltük, hogy mit vegyek fel estére, illetve hogyan tegyek úgy, mintha nem lepődnék meg attól, ki a Nemzetségfőm. Pontban ötkor értem a házunk elé, felbaktattam a lépcsőn, benyitottam a lakásba, köszöntem anyának és elmentem öltözni.

Fél hatkor fekete csőfarmerben, bő ujjú, krémszínű blúzban és fekete csizmában álldogáltam az előszobában. A hajamat laza fonatba rendeztem és felvettem egy kötött garbót, meg a fekete szövetkabátomat, ami a térdemet verdeste. Meg voltam elégedve magammal és persze Grace-szel és ez valamennyire oldotta a feszültséget. Nemsokára anya is megjelent egy sötétzöld ruhában, fekete termoharisnyában és csizmában. Hű, nagyon elegáns volt és... csinos. Nagyon ritkán látom így kiöltözve, szóval alaposan megdicsértem. Mindketten magunkba merülve utaztunk, hálás voltam neki, amiért aggodalmaskodás helyett csendben maradt. Hatra értünk az említett háztömb elé, anya pedig megnyomta a 35-ös kapucsengőt. Senki nem szólt a mikrofonba, csak az ajtó nyitódását jelző recsegő hang jelezte, hogy odafent hallották a csengőt. Beszálltunk a liftbe, ami felvitt minket a hetedik emeletre. Végigmentünk egy rövid, rosszul kivilágított folyosón, mire megtaláltuk a 35-ös számlappal ellátott ajtót. Név nem volt kirakva. Az épület amúgy teljesen átlagos, Seattle-i emeletesháznak bizonyult, 20 emelettel, nagy üvegablakokkal és egyetlen csendes, nyugodt pillanat nélkül. Anya megmarkolta az ajtóra szerelt ódivatú kopogtatót és háromszor hozzáütötte a nagy faajtóhoz. Egy másodpercbe se telt, kitárult az ajtó és egy valóban nagyon ismerős alak állt a küszöbön. Kikerekedett a szemem.

-Aaron??

23. Az idegen világ

Dany művészi pontossággal két perccel anya megérkezése előtt hagyta el a házat. Este fél hét volt, szóval ismét nem értettem, anya hova tűnt már megint. Eddig egész nap itthon festegetett, csak néha ment el egy-egy kiállításra, vagy a barátnőjéhez, Helgához. De mostanában gyakran tűnik el egész napokra és nekem valamiért nagyon rossz előérzetem van ezzel a dologgal kapcsolatban...

-Szia, anyu!-nyomtam egy puszit az arcára.-Milyen napod volt?

-Szia, kicsim! Hát, tudod... csak a... csak a szokásos-mosolyodott el idegesen. Ráncba szaladt a homlokom.

-Szokásos? Egészen pontosan mit takar ez a... ,,szokásos"?-rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

-Jajj, Lora, hiszen nem olyan izgalmas az én életem... Festegettem, ahogy mindig-nem nézett a szemembe, sőt, két pirosas folt kezdett el terjengeni az arcán. Á-há! Ismerem én ezt a lángoló zavart! Nem véletlen, hiszen én is ezzel lettem megáldva (kösz, anya...).

-Igen? Na és, megnézhetem, mit festettél ma?-húztam fel a fél szemöldököm, előre sejtve a választ.

-Hát, azt nem egészen...-kétségbeesetten emelte rám a tekintetét, amitől nekem csak még magasabbra szaladt a szemöldököm, sőt, még karba is tettem a kezem a biztonság kedvéért.

-Nos? Láthatnám?

-Ó, Lora, kérlek, ezt meg kell értened!-huppant le egy székre a konyhában, és hirtelen dőlni kezdett belőle a szó.-Három hete találkoztam vele egy kiállításon, mert képzeld, fotós, és pont az én művem előtt állt, és kérte, hogy álljak a fesmény mellé, hogy lefotózzon. Aztán beszélgettünk, kiderült, hogy rajong a művészetért, beültünk egy kávéra, aztán megadta a telefonszámát, de én úgy megrettentem! Nem tudtam, mit szólnál hozzá, ezért csak titokban találkoztunk, aztán egyre sűrűbben... Megmutatta a stúdióját, gyönyörű volt, tágas, és aztán elmentünk vacsorázni, de nem akartam elmondani, és úgy tűnik, hogy én tényleg... tényleg...-úgy tűnt, kifogyott belőle a szusz, kérlelőn nézett a szemembe. Pár másodpercig hallgattam, hogy megbizonyosodjak róla, minden információ helyet foglalt az elmémben. Hangtalanul kihúztam egy másik széket, és lassan leültem rá.

-De hát anya, ez... nagyszerű!-nem voltam benne teljesen biztos, hogy valóban így érzek-e, mindenesetre az agyam egyértelműen ezt a reakciót találta megfelelőnek.

-Tényleg?-megkönnyebbülés hallattszott a hangjából, a szeme csillogott a benne összegyűlt könnyektől. Hálás mosoly terült el az arcán, ami évekkel megfiatalította. Gyönyörű, ha mosolyog! Hogyan is törhettem volna le a hülye kétkedésemmel. Ehelyett inkább gyorsan elhatároztam, hogy minden rendben lesz ezzel a... valakivel.

-Még a nevét sem árultad el-mosolyogtam rá. Hirtelen szerepet cseréltünk, ő volt a zavart, szerelmes tini én pedig a felelősségteljes és mindenre kíváncsi anya.

-Jajj, persze, ne haragudj kicsim! A neve Brian-úgy ejtette ki a nevét, mintha valami féltve őrzött kincs lenne. Nyeltem egyet, de a torkomban növekvő gombóc nem adta meg magát. Anya észrevette az aggódó pillantásomat és rögtön sietett megnyugtatni.-Lora, Brian egyáltalán nem... akarja átvenni apád helyét. Sosem várná el tőled, hogy úgy tekints rá. Hidd el, ettől még semmi nem fog változni!

-Nem, semmi gond anyu! Örülök, hogy egymásra találtatok-a kegyes hazugság legalább egy egészen picit jobb érzés az igazinál...

-Annyira örülök!-borult a nyakamba, könnyei átitatták a pólóm anyagát. Átöleltem és végigsimítottam párszor a hátán. Aztán már össze is szedte magát és újra kiegyenesedett. Nevetve törölte le a könnyeket az arcáról.-Hétvégére áthívom ebédelni, mit szólsz hozzá? Akkor végre megismerhetnétek egymást...-azzal a válaszomat meg se várva, új ötletére büszkén felpattant és kilibbent az ajtón. A szobájából még mondott valamit, de már nem hallottam a fülemben zúgó vértől. Anyának van... valakije? És én... hogy nem jöttem rá eddig? Annyira nyilvánvaló volt! Magamban elátkoztam a fél világot, amiért ennyire nem figyeltem anyára... Titkon pedig újra és újra apa jutott eszembe. Egyetlen épkézláb emlékem se volt róla, de sok képet találtam a ládában és egyet a fiókomban is őrzök róla. Anya néhányszor mesélt már arról, hogyan nézett rám, amikor megszülettem (ezek szerint harmadmagammal), hogyan játszott velem, miket mesélt nekem esténként. Hogy mindig megnyugtatott az ölelése, és olyankor azonnal abbahagytam a sírást. Hogy mindig nevettem, amikor idétlen hangokat adott ki, és sokszor játszottam a szakállával is, amit gyakran hagyott megnőni miattam. Szeretett. Mégsem emlékszem rá, mégsincs most mellettem. Szörnyen fájt, de megértettem. Csak meg akart óvni minket, őt viszont a kötelesség szólította, a hazájáért küzdött, nem maradhatott csak úgy otthon bébicsőszködni. De ez a Brian... Bárki, vagy bármi is ő, nem lehet az apám. Ezt jól vésse az eszébe! Ódzkodni kezdtem a gondolattól, hogy találkozzak vele. Nem tudtam garantálni, hogy jól sülne el ez a találka. Anyát is féltettem... Mi van, ha nem olyan tökéletes alak ez a pasas, mint azt ő hiszi? Egyszerre ezerféle különböző rémkép jelent meg előttem, ahogy bántani tudja anyát, amitől felfordult a gyomrom. Belemarkoltam az asztal szélébe, de nem enyhült az émelygés. Annyira lefoglaltak a Brian-nel kapcsolatos gondolataim, hogy észre se vettem a fejem koppanását az asztalon...

A férfinak lófarokba volt kötve vállig érő, őszülő haja, úgy vágtatott át a tisztáson. Egy meglepően sportos nő állt a szikla mellett, felfegyverkezve, kimerülten meredt a közeledő férfira. Sötét hajának néhány tincse szakadatlanul az arcára tapadt az erős szélnek köszönhetően, de még így is kivehető volt a színtiszta rémület, ami a szeméből sugárzott. Megmarkolta a pengét, ami az övéből lógott ki, de tovább nem jutott a mozdulattal, mert a férfi elrugaszkodott a földtől és a levegőben egy hatamas fekete medve alakját vette fel. Egyenesen a nő mellkasán landolt, karmai közül előbuggyant a jól ismert, vörös folyadék...

-Anyaaaaaa!!!!-vérfagyasztó sikolyommal magamat is sikerült meglepnem. Azzal a lendülettel felkaptam a fejem az asztalról, enyhén megszédültem, de csakhamar kitisztult a látásom. A konyha ajtajábán ott állt az említett személy, elkerekedett szeme merő rémületről tanúskodott. Mintha még mindig a látomásomban lenne...

-Lora..!-odasietett mellém és két tenyere közé fogta az arcomat. Magam sem tudom, hogy, de legörtült egy könnycsepp, végig anya kezén. Nem bírtam ránézni, becsuktam a szemem... Minden jobb volt, mint újra visszajátszani azt a jelenetet. Ha ránéztem, azonnal a halálfélelem jutott eszembe, a pillantása, amivel engem keresett és az utolsó előtti pillanatban meg is talált... Majd mindennek vége szakadt. Anyát megölte az a... valami! Te jóságos ég! Ezt nem mondhatom el neki! Egészen biztosan nem lehet igaz, de ha mégis, akkor sem akarom, hogy ezen aggódjon éjjel-nappal. Még változhat, bármi változhat! Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy anyámat holtan láttam.

-Nem, én... én jól vagyok-nyeltem le végérvényesen a hatalmas gombócot a torkomban. Nem fogom megrémíteni. Semmi sem biztos. Még én magam se vagyok tisztában a képességeimmel, akkor hogyan mondhatnék el egy ilyet anyának?

-Kicsim, láttam, ahogy ott fekszel az asztalon, teljesen... megmerevedtél. Aztán kiáltottál! Mit láttál? Hadd segítsek!-oooh, nem-nem, ez egy nagyon rossz ötlet..!

-Én... nem tudom. Zavaros volt. Nem volt értelme...-ködösítettem.

-Lora, ezeknek a látomásoknak nagy részt egyáltalán nincs értelme! Csakhogy mégis van! Ahhhj, el se hiszem, hogy egyedül hagytak minket, magunknak kell megbirkóznunk vele..! Ha elvinnélek valamelyik Vetreis-hez, egészen biztosan elárulnak...-oké, ebből a részből már egy kukkot sem értettem, de mindenesetre örültem, hogy nem kérdezett rá újból a látomásra... Nem biztos, hogy kibírtam volna idegekkel, ha még egyszer fel kell idéznem.-De ha ők nem segítenek, talán a nemzetségfő... Te jó ég, de hát nem is ismerem az Új Nemzedéket! Istenem, senkiben se lehet manapság megbízni?!-Úgy ítéltem meg, hogy már csak saját magának beszélt, szóval felálltam, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Amikor visszaültem, még mindig magyarázott, de legalább már ő is egy széken ficánkolt tovább.

-...lesz a legjobb, ha megkerestetem a nemzetségfődet. Nem fogom hagyni, hogy a lányom emiatt az idióta törvény miatt szenvedjen egész életében! Irányítani is lehet ezt, a fenébe is! Ettől még nem fog senki se fellázadni!-azzal hirtelen felpattant és elviharzott. Ookééé... Akkor én majd itt várok... Elkezdtem piszkálgatni egy vízcseppet a pohár oldalán és minden idegszálammal azon voltam, hogy elfelejtsem a látomásomat. Persze, hazudtam anyának. Tisztán és érthetően láttam magam előtt minden egyes pillanatát. És egyszerűen képtelen voltam elgolfozni a gondolataimat azoktól a szörnyűséges másodpercektől. Csak egyvalami segíthetett; Dany. Ahogy felidéztem magamban a széles járomcsontját, a feszülő hasizmait, a leheletét a nyakamon... hirtelen minden ép gondolatom elpárolgott és az idegesítő lányos rajongás vette át a helyét. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, a gyomrom nagyban szaltózott és reflex-szerűen elmosolyodtam. Ahh, de még mindig jobb volt, mint gyilkosságokon gondolkodni. Apró szivecskéket kezdtem el az ujjammal rajzolgatni az asztallapra. Te jó ég, ez tényleg én voltam?!

Majd azon kezdtem el gondolkodni, hogyan is mondjam el ezt az egészet Dany-nek. Tudtam, hogy megbízhatok benne, de ez azért mégiscsak egy elég bizalmas belső info... Nem mondhatom el akárkinek. Meg aztán ott volt az a fura előérzetem is, hogy talán ő se külömb nálam. Ezt meg végképp nem tudtam hová tenni. Nem csak én vagyok megáldva ekkora csapással, de még ő is? Vajon ugyanazon megy keresztül, mint én?? Eszembe jutott, hogy eddig folyton csak én panaszkodtam neki, ő semmit nem említett az esetleges nyűgjeiről... Pedig ha a megérzésem nem csal, neki is lehetett épp elég. Maró bűntudat terjedt el a testemben, a maradék tettetett boldogságom is egy pillanat alatt elszállt. Francba! Egy sóhajtás kíséretében végül felálltam és elvánszorogtam a szobám felé. Anyáé felől viszont túlágosan is hangos beszélgetésre lettem figyelmes. Nem árthat, ha belehallgatok, igaz..?

-Mondtam már, Steven, Loránál megjelent!-Remek, újabb név, ami az égvilágon semmit nem mond...-Igen, már elmúlt tizenhat éves! Nem, semmiről nem tudott. Teljesen váratlanul történt... Nem, tudtommal a barátja társaságában. Nem, fogalmam sincs, hogy ő is olyan-e. Steven, az régen volt, ma már nehéz felismerni! Főleg az Új Nemzedéket, ezt te is nagyon jól tudod! Igen, megpróbálom kideríteni, természetesen, de volnál szíves a lányomra koncentrálni?!-Hosszabb szünet következett, már majdnem továbbindultam, amikor újra meghallottam anya hangját, de ezúttal sokkal halkabban. Közelebb léptem az ajtóhoz és egészen hozzásimultam.-Szóval, azt mondod, már ismeri? De hiszen...-elhallgatott. Ne már! Pedig kezdett érdekelni a dolog. Ezek szerint ismerek valakit, aki ,,fontos". Mégis ki az?-Értem-szólt bele újra a kagylóba anya.-Ez esetben, gondolom nem probléma, ha szerveznél egy találkozást. Tudod, milyen fontos! Semmi mást nem akarok, csak segíteni neki. Amint megtanulja kezelni a képességét, eltűnünk. Nincs okod aggodalomra, senki nem fogja megtudni! Rendben, akkor holnap este. Felkészítem, nem lesz gond.-újra csend. Minden idegszálamra szükségem volt, hogy ne rontsak be azonnal a szobába. De végre, újra megcsendült anya elcsukló hangja.-Steven? Köszönöm!-ezt már alig hallottam. Furcsán összefacsarodott a szívem erre a sírós hangnemre. Mégis mi váltotta ki ezt anyából..? Ezen azonban nem volt több időm gondolkodni, mert kinyílt az ajtó, én pedig hajszál híján orra buktam.

-Te jóságos ég!-lépett hátra anya. Közben megpróbáltam kevésbé hasonlítani egy zsák krumplira és kiegyenesedtem. Magasabb voltam nála, de csak néhány centivel.-Mindent hallottál, igaz..?-pillantott rám félve. Már majdnem sikerült megráznom a fejem, de végül bólintottam. Semmi értelme nem lett volna tagadnom, már maga a kérdés is felesleges volt.

-Ki az a Steve?

-Ő... segíthet neked... nekünk. Ismeri az új Nemzetségfődet. Egészen pontosan, az unokaöccse az. És igen, valóban találkoztál már vele. Elmesélte Steve-nek.

-Szóval amolyan jóságos keresztapa?-ráncoltam a szemöldököm.

-...mondjuk. De majd holnap megismerheted személyesen is. Elmegyünk hozzájuk, a Nemzetségfőd is ott lesz. Egyedül ő segíthet neked az erőddel, mert az Új Nemzedékben már csak ők tizenketten lehetnek teljesen tisztában a képességeikkel és az ő vállukat nyomja a felelősség is, hogy a lehetőségekhez képest titokban tartsák a nemzetségüket. A felkelések és a háború óta szigorú szabályok vonatkoznak a genusii-re.-Hármat pislogtam, mire felfogtam a hallottakat. Legalábbis a nagy részét.

-Akkor holnap... vendégség a Keresztapánál?

-Igen. Érj haza 5-re! Steve-nek a belvárosban van egy lakása, ott fogunk találkozni. A tanítás mellett vacsorára is meghívtak-mosolyodott el erőltetetten. Hmm, úgy érzem, meg kell néznem magamnak ezt a Steve-et. Főleg, mivel hazavágta a másnapi forrócsokis traccspartinkat Grace-szel... Szegény, nagyon le lesz törve, ha megtudja, hogy időlimitet kaptam.

-Oké-oké! Időben itthon leszek, és jókislányként fogom végigülni a vacsorát meg az oktatást is-tettem fel védekezőn mindkét kezem. Nem álltam készen egy újabb adag információra, az agyam már így is túlcsordult.

-Hidd el, segíteni fognak!-nézett rám anya bátorítón. Nekem viszont semmi másra nem volt szükségem, csak egy jó könyvre, ami kikapcsol és egy kiadós alvásra.

-Elhiszem-mosolyogtam anyára, majd nyomtam az arcára egy puszit, és bezárkóztam a szobámba. Pár percig csak álltam ott, hátam mögött a csukott ajtóval, és a hallottakon gondolkodtam. Holnaptól végérvényesen és visszafordíthatatlanul belecsöppenek majd az idegen világba, amelybe elvileg már születésem óta tartozom. Hát, erre tényleg nem számítottam!

22. Fura haverok

Persze, naivan azt gondoltam, hogy majd ez az egymás kezét fogós, békés, ,,mindenbe beletörődünk" bevonulás a suliba olyan egyszerűen és romantikusan fog lefolyni, illetve véget érni... Nagy hiba volt. Kezdjük először is azzal, hogy míg én roppant prakrikus módon a legtöbb ember számára teljesen láthatatlan vagyok a suliban, addig Dany (mit is vártam..?) ennek szöges ellentéte. (Ezek szerint) simán benne van a top 30 legkövetettebb diákok listájában, mindenki legalább hallásból ismeri a nevét és persze a legszigorúbb körözés alatt áll a népszerű lányok körében. Érdekes. Úgy értem, oké, hogy csak évfolyamtársak vagyunk, meg minden, de kezdem nagyon bénának érezni, hogy én ezekől nem tudtam. Mondjuk soha nem voltunk nagy puszipajtások a suli díváival és Grace-szel is csak amolyan lányos sutyorgós módon tárgyaltuk meg, hogy az osztályból épp kinek áll jól az öltöny, vagy az adott évben indul-e akár egy helyes srác is a focibajnokságon (alapvetően nagy ívben kerültem azt a társaságot is, az értelem és érzelem súlyos hiánya miatt), de attól még annyit illene tudnom, hogy melyik velem egykorú srácok vannak fent a listán, nem? Szóval, mintha nem lenne elég a puszta tény is, hogy nagyon mély társadalmi szakadék tátong köztünk Dany-vel, még azzal is számolnom kell, hogy a) miattam a létező összes ,,népszerű társa" meg fogja vetni, b) a legtöbb lány valószínűleg versenyt fog űzni az utálásomból. Talán még vérdíjat is tűznek ki a fejemre. Már látom is magam előtt, ahogy békésen sétálok a folyosón, és egyszer csak egy sötét sarokból rám ugrik egy csapat miniszoknyás lány, és elkezdenek ütlegelni a magassarkúikkal, meg összekarmolnak a friss manikűrjeikkel... brrr! Mindenképp fel kell fogadnom egy testőrt (oh, a sors iróniája, hogy pont tegnap utasítottam vissza Dany ajánlatát...). Miközben a gyilkos pillantások közepedte ilyen és ehhez hasonló eszmefuttatásokkal foglaltam el magam, szinte észre se vettem, hogy Grace is feltűnik a színen. Legalábbis egyszer csak a nyakamban lógott az én boldogságkóros barátosném. (Komolyan, ahányszor csak meglát, úgy ugrik nekem, mint egy kutyus a gazdájának. És ezzel általában a frászt hozza rám!) Ha Dany a reflexeinek köszönhetően nem engedte volna el a kezem fél másodperccel Grace ugrása előtt, akkor már valószínűleg búcsút mondhattam volna hűséges végtagomnak.

-Jajj Lora, úgy hiányoztááál!!-visított a fülembe, miközben én az életemért küzdöttem. Valahol háttérzajként mintha Dany szakadatlan röhögését hallottam volna, de esélyem se volt megbizonyosodni róla, hogy tényleg ő az.

-De hát háromszor is találkoztunk a héten...-próbáltam felhívni a figyelmét a keddi, csütörtöki, illetve pénteki látogatásaira. Sikertelenül.

-Tudom, de akkor is! Itt egészen más! Jajj, ne tudd meg, milyen volt itt nélküled! Egyedül kellett szembeszállnom Sarah-val, meg a hozzá hasonló macákkal... És már megint három srác is megkérdezte, hogy leszek-e vele párban művészet órán, amíg te beteg vagy. De persze én azonnal nemet mondtam, és helyette inkább összeálltam Puccparádé Úrral, akiről amúgy zseniális karikatúrát csináltam, és...-de ezen a ponton sajnos tényleg belé kellett folytanom a szót, mert már csak másodpercekre voltunk egy tanári intőtől, amiért ilyenkor még itt randalírozunk ahelyett, hogy órán lennénk.

-Köszönöm, Grace, tényleg te vagy a legjobb barátnő, akit csak kívánhatnék, de nem folytathatnánk ezt szünetben? Imádlak, és irtó cuki tőled mindez, de nem szeretnék elkésni rögtön az első óráról-kérleltem.

-Ooo, hát perszeee..! Tudom én milyen jó kislány vagy, sosem szegnéd meg a szabályokat...-kacsintott rám, majd Dany-re (??). Megpaskolta az arcomat, karon ragadott, és már vonszolt is magával a terem irányába. Azt hiszem angol jött. Épphogy csak vissza tudtam fordulni, és bocsánatkérően inteni Dany-nek, mielőtt befordultunk egy másik folyosóra. Bár azt hiszem, nem volt rá szüksége, remekül szórakozott...

Miután nagy nehezen végigültük a rettentő egyhangú angol órát, egész szünetben a tornaszekrényen gubbasztottunk (bevett helyünk Grace-szel a tornaterem közelében egy sarokban, kellemes takarásban minden arra járó lélek elől) és egymás szavába vágva magyaráztunk. Nem emlékszem rá, hogy eddig valaha is folytattunk volna ilyen heves és tipikusan... izgi beszélgetést. Örültem Grace-nek, és hirtelen rájöttem, mennyire is hiányzott az életemből egy ilyen állandó legjobb barátnő. Persze Liz-zel is nagyon jóban voltunk, de az már régen volt, és ráadásul ő rengeteget utazott, főleg Anglia és az Államok között, így sokszor nem voltunk ott egymásnak, amikor pedig szükségünk lett volna rá. Grace minden egyes részletről, az elsőtől az utolsó pillanatig mindenről tudni akart Dany-vel kapcsolatban, illetve, hogy végül mire jutottunk a kereséssel (és erősen sérelmezte, hogy neki nem szóltam róla, mert, mint utóbb kiderült, őt is érdekelte volna...). Én is érdeklődni szerettem volna arról, hogy mi történt ezalatt a suliban, de Grace hallani sem akart róla, hogy a ,,full extrás pasim, az eltitkolt ikertesóim, és a - Grace szavával élve - varázserőm" mellett ilyen semmiségekről beszéljünk, mint a suli. Egy sóhajtás kíséretében tehát folytattam a mondókámat. Épp századjára ismételtem el szóról-szóra Dany bókjait a kórház irattárában, amikor becsöngettek. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy másnap beviszek egy csúzlit, és az összes létező csengő életének véget vetek, pont olyan gyorsan, ahogy ők szoktak az én fontos pillanataimnak.

Egy őrülten hosszú és fárasztó nap után végre kiszabadultunk a nyomasztó falak fogságából, és mindenki arra rohant, amerre látott. Grace-szel taktikai szempontból komótosan szedelődzködtünk még a teremben utolsó óra (grafika elmélet) után. (Az általános óráink délelőtt vannak megtartva, a művészetiek pedig délután. Minden nap három, vagy több ilyen szakos óránk is van.) Mivel a folyosó ilyenkor szabályosan életveszélyessé válik, főleg ilyen törpe méretű és jelentéktelen lányok számára, mint mi... Meg akartam találni Dany-t, miután kiléptünk az immár kihalt folyosóra, de eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hol keressem. Így hát a véletlenre bíztam magam és elindultam Grace-szel, át az udvaron. Megcsapott a fagyos novemberi szellő, úgyhogy szorosra húztam magam előtt a bőrdzsekimet. Azután végre megpillantottam Dany-t egy vaskos tölgyfa mellett. Épp két másik sráccal beszélgetett. Nagyon lazának és közvetlennek tűntek. Ááá, hogy neki van közösségi élete? Jó tudni... Grace észrevette, hogy egy ideje már mereven bámulok az egyre közeledő hely felé, ezért abbahagyta a cseverészést az új szénkészletről, amit vett.

-Látom, megtaláltad-mosolygott rám.

-Jajj, ne haragudj, esküszöm figyeltem rád!-ami félig-meddig tényleg így volt. Csak hát mégiscsak Dany...

-Nem gáz-nevetett ki.-Menj csak vele. Nekem még úgyis van egy-két megbeszélni valóm Puccparádéval a kiállítással kapcsolatban...-Puccparádé a grafika gyakorlat, másnéven művészet tanárunk szigorúan titkos beceneve. A húszas éveiben járó, mindig makulátlan külsővel és ezerféle ékszerrel felszerelkezett szabadúszó művész, aki tavaly jött a suliba, meglehetősen sok projektet tervez nekünk, mint például ez a november végi kiállítás is. Grace portrésorozattal készül én viszont nem veszek részt rajta a hülye hiányzásom miatt. Nem akartam megemlíteni neki a robosztus félelmemet, miszerint mi van ha odamegyek Dany-hez és a haverjai egyszerűen ki fognak röhögni engem, ő maga meg úgy tesz, mintha nem is ismerne, úgyhogy csak elmosolyodtam.

-Biztos nem baj?

-Egészen biztos. Én a helyedben minden percét kihasználnám annak, hogy egy ilyen srác imád-sandított a válla fölött Dany-re.

-Nem is imád...-nyöszörögtem a földet bámulva.

-Most viccelsz? Láttad te már, hogy néz rád? Most is folyton téged bámul. És még vigyorog is hozzá! Plusz azok alapján, amiket elmeséltél... legszívesebben éjjel-nappal melletted lenne-megragadta mindkét vállam, és jó erősen megrázott.-Térj már észhez, épp egy félisten van oda minden lélegzetvételedért, te meg itt depizel! El fogod ijeszteni ezzel a mélabús ábrázatoddal. Ahh, hogy én milyen szívesen lennék most a helyedben! De ha ez segít, amint hazaértem, elküldök neked egy csomó pasikról szóló tesztet, és kitöltheted őket a tapasztalataid alapján. Akkor majd rájössz végre, hogy nincs miért aggódnod. Oké? És holnap elmegyünk együtt forrócsokizni, mit szólsz?-nézett rám kérdőn. Válasz helyett csak a nyakába ugrottam, és olyan erősen megszorongattam, ahogy csak tudtam.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak! Mihez is kezdenék nélküled, és a zseniális pasi-tanácsaid nélkül?

-Hát azt inkább nem akarom megtudni...-nevetett. Még egyszer bátorítóan megszorította a kezemet, majd elsietett a tanári épülete felé. Ezek szerint tényleg Puccparádéval volt dolga. Vettem egy mély levegőt, majd én is elindultam, mégpedig a tölgyfa irányába. Útközben folyton azt kántáltam magamban, hogy ,,Semmi ok aggodalomra. Szeret téged. Fontosabb vagy a menő haverjainál. Ne nézz a szemükbe!", de mind haszontalan. Ahogy a közelébe értem, minden létező gondolat elpárolgott a a fejemből és csak az őrült vágy maradt, hogy Dany nyakába vessem magam. Már csak pár lépésnyire voltam tőlük, amikor (ezek szerint újra) rám nézett. A gyomrom persze nem bírta ki egy tripla szaltó nélkül. Dany ellökte magát a fa törzsétől, és a két ultra menő srác tekintetétől kísérve odajött egyenesen hozzám.

-Szia!-brummogta a fülembe, miközben mindkét kezemet megfogta, és a dereka köré fonta azokat, majd ő is megölelt. Tényleg hasonlítottunk így egy kislányra és a hatalmas plüssmedvéjére, aminek az ölelése teljes biztonságot jelent.

-Szia!-üdvözöltem a mellkasa és a nyaka találkozását, ahol a fejem kényelmes menedékre lelt. Nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd újra elkezdett finoman ringatni. Soha, de soha nem akartam elengedni! De persze elég hamar csalódnom kellett, ugyanis Dany elengedett, és legnagyobb meglepetésemre odavezetett a két haverjához, akik valószínűleg az egész érzengős köszöntésünket végignézték. Szuper...

-Skacok, ő itt a barátnőm, Lora! Lora, ők pedig itt a legjobb haverjaim, Aaron-mutatott egy magas, szőkés hajú, feltűnően kék szemű és nyilvánvalóan tökéletesen helyes srácra, akinek épphogy csak megrezdült a szája széle, amikor ránéztem.-...és Mike-aki pedig egy leheletnyivel alacsonyabb, de jóval izmosabb, afféle torony-srác volt. Rövidre nyírt fekete haján gondosan odaillesztett kalap billegett, csokibarna szemét pedig meglehetősen barátságosnak találtam. Mindenesetre simán lekörözte az előbbi fagyos tekintetet, amivel Aaron ajándékozott meg. Sőt, mi több, kitárta izmos, sötétbarna karjait, és vigyorogva elkurjantotta magát:

-Keblemreee!-megrökönyödve néztem Dany-re, de ő csak elröhögte magát, és lökött egyet rajtam, mintegy bátorításként. Hát jó, ezt a játékot is ketten játsszák... Belevetettem magam Mike karjaiba, aki jó alaposan megszorongatott, még a lábam is felemelkedett a földről. Egy halk sikoltással adtam hangot meglepettségemnek, de úgy tűnik, ez egyáltalán nem zavarta, mert jó sokáig tartott így. Reméltem, hogy Dany rövidesen megelégeli, de nem tette. Hát persze. Minden adva volt hozzá, hogy kellemesnek találjam at ölelését, de valahogy mégse ment. Talán a tény, hogy a barátom és egy jeges tekintetű idegen mindezt végignézi, nehezítette meg a dolgomat. Mike végre valahára letett, de azért még a biztonság kedvéért összeborzolta a hajamat. Nem tehettem mást, ezen már én is elnevettem magam. Egyszerűen annyira abszurd módon különbözött ez a két srác egymástól, hogy fel nem tudtam fogni, hogy lehetnek mégis ennyire jóban. Visszaléptem Dany mellé, aki rögtön megfogta a kezem és elismerése jeléül megszorította. Felnéztem rá és elmosolyodtam. Aztán visszafordultam a fiúkhoz. Aaron faarccal tanulmányozta az összekulcsolt ujjainkat, amitől enyhén zavarba jöttem. Miért ilyen ijesztő ez a srác?? Jéghideg tekintete szinte megfagyasztotta a levegőt-vagy ezt is csak én vettem észre? Lehet, hogy csak a bizarr, világoskék szemétől van... Mike bezzeg úgy állt ott mellette, mint akivel madarat lehetne fogatni. Vigyorogva tanulmányozott engem, de korántsem olyan sértő módon, mint Aaron. Az ő tekintetében megvetés helyett inkább elismerés csillogott. Szerencsémre Dany végre megmentett a további tekintetektől és megsimogatta a kézfejem.

-Lora? Indulhatunk?-nézett rám mosolyogva.

-Persze-mondtam megkönnyebbülve. Dany lepacsizott Mike-kal, Aaronnal meg vetettek egy tipikus ,,pasik vagyunk és erősek, majd megoldjuk" pillantást, majd el is indulhattunk hazafelé. Természetesen ki nem hagytam volna a kínálkozó alkalmat, hogy jól kifaggassam.-Te Watson... nem mesélnél egy kicsit róluk? Például, hogy Aaron miért utál máris? És Mike mindenkivel ilyen... közvetlen?

-Azt hittem, te vagy Sherlock.

-De mindig Watsonnál vannak az adatok. Ő szépen elmondt mindent az emberekről meg helyzetekről Sherlock-nak, aki ezek után megoldja az ügyet.

-És mi az ügy fedőneve, ha szabad kérdeznem?

-Őőő... A pasim fura haverjai?-próbálkoztam.

-Na jó, nyertél. De csak mert a pasidnak hívtál-vigyorgott rám, aztán menet közben lehajolt, és adott egy nagy puszit a halántékomra. Az arcom paradicsommá változott, de nem hagyhattam, hogy ez eltérítsen a célomtól.

-Miért, talán nem az vagy?

-De. Csak tetszik, hogy tőled hallom-nem néztem rá, de tudtam, hogy vigyorog, mint a tejbetök. Ahj, olyan nehéz így koncentrálni!

-Szóval. Fura haverok...-vezettem fel újból a témát.

-Jól van, először is válaszolok a kétségbeesett kérdéseidre. Aaron természetesen nem utál, ő alapból ilyen komoly srác. Amikor meséltem neki rólad... rólunk, nem örült neki túlzottan-itt megköszörülte a torkát, gondolom megpróbált enyhén fogalmazni-...de hát nem is nagyon vártunk mást tőle. De ettől még nagyon bírjuk és remekül el lehet vele beszélgetni. Általában ő a bölcs és a józan ész a társaságban.

-Aaron... nem meleg véletlenül?-olyan gyorsan csúszott ki a számon, hogy esélyem nem volt visszaszívni. Pedig épphogy csak megfordult a fejemben, ahh! Gyorsan Dany-re pillantottam, aki csak összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé.

-Nem tudom-válaszolta végül.

-De hát... nem legjobb barátok vagytok? Akkor hogyhogy nem tudod?-elképzelni is nehezemre esett, hogy valaki azt ne tudja a legjobb haverjáról, hogy melyik nemhez vonzódik.

-Nem tudom. Eddig még nem beszéltünk róla. Lehet-mondta komoran maga elé.

-Csak mert ez megmagyarázná, miért nézett rám ilyen ellenségesen...-tulajdonképpen csak magamban tanakodtam, de Dany válaszolt.

-Soha nem láttam még lányokkal, mindig csak velünk lógott. És az ilyen témájú beszélgetésekbe se folyt bele-úgy tűnt, ő is csak magának mondogatja ezeket. Hogy mit össze nem makogtunk itt egymás mellett..!

-Ha te tetszel neki, úgy minden világos.

-Sokszor tűnt fel, de nem igazán foglalkoztam vele. Nem nagyon akartam elhinni. Egyszerűen... nem gondoltam bele.

-Csak ösztönös... megérzés volt. Persze, nem százszázalék, de nekem valószínűnek tűnik.

-Igazad van. Ügyes vagy, egy rejtélyt már meg is fejtettél-megállt és szembefordított magával, majd egy hosszú csókkal jutalmazott. Szinte egyszerre sóhajtottunk fel mindketten és estünk egymásnak még egyszer. Dany egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal a derekamnál fogva szorosan magához húzott, én pedig mindkét karomat a nyaka köré fontam. Pár perc múlva (vagy talán volt az fél óra is?) azonban eltolt magától, sőt még hátrált is két lépést. Nem értettem, mi ez a hirtelen támadt undor, mindenesetre nem esett jól...-Te jó ég Lora... Ezt mégis mire véljem? Hogy mersz ilyen veszett jól csókolni? Az oké, hogy nekem meg van engedve, hiszen ezzel kell lenyűgözzelek, az istenért, de te? Már megbocsáss, de ha nem léptem volna hátrébb, nemsokára valószínűleg szanaszét hevertek volna a ruháid a járdán. Még mindig-vett egy mély levegőt-...olyan a pulzusom, mintha lefutottam volna a maratont. Már meg se csókolhatlak nyilvános helyen, mert rögtön bármit megtennék, ahogy elkezdődik...-össze-vissza járkált nagyokat lélegezve, én pedig csak az ajkamat rágcsálva vigyorogtam rá. Nem is tudtam, hogy ilyen jól csókolok...

-Öhm... köszönöm?-nevettem el magam.

-Ohóó, nem, én köszönöm! Megtiszteltetés veled csókolózni-lépett oda hozzám és újra magához húzott.-Megtanít az önüralomra, azt hiszem-azzal kaptam egy szájra puszit.

-Ennyi?-néztem tettetett szomorúsággal a szemébe.

-Egyelőre, Sherlock!-rátapasztotta a mutatóujját az ajkaimra.-Egyelőre! Tudod, Watsonnál van a hidegvér és a türelem. Nálad a szenvedély. Nyomtam egy puszit a mutatóujjára.

-Ha te mondod...-azzal újra útnak indultam, hátra se nézve. Egy pillanat múlva máris ott termett mellettem. Tanácstalanul nézett a zsebredugott kezeimre. Elfojtottam egy nevetést.

-Amúgy Mike tényleg mindig ilyen. Szereti az embereket. És Aaront látva elhatározta, hogy ő csakazértis bírni fog, bármi történjék. De azt hiszem, nem kellett hozzá nagy erőfeszítéseket tennie... Ugye tudod, hogy mindennél jobban meg akarlak csókolni?-hirtelen ideges lett a hangja. Majdnem elnevettem magam. Tudom, hogy beteges, de valahol boldogsággal töltött el, ahogy a kudarc a hatalmába kerítette. Minden erejével azon volt, hogy megkapaszkodjon a remény utolsó szálaiban.

-Tudom-feleltem mosolyogva.

-Akkor nem hiszed azt, hogy nem?

-Nem.

-De... Tényleg így van! Csak azért nem fejeztem be, mert mindenki minket...

-Tudom-vágtam a szavába kimérten. A kezeimet azért még mindig nem vettem elő. Egy kicsit még kijárt nekem az irányításból.

-Ne már Lora, tudom, hogy pipa vagy, de hidd el, a lehető legjobb dolgot tettem, különben...

-Dany! Hagyd már abba! Nem haragszom rád, sőt, hálás vagyok-nem bírtam tovább, ránéztem és elnevettem magam. Olyan elgyötört képett vágott egy ilyen semmiség miatt, mint egy ötéves.-Semmi baj. Komolyan!-kiszabadítottam a jobbomat és rákulcsoltam az ő baljára. Láthatóan megnyugodott.

-Szörnyű vagy-depressziózott rám se nézve. Azért a kezemet nem engedte el.

-Pedig semmi rosszat nem csináltam.

-Dehogynem! A frászt hoztad rám. Azt hittem, megbántottalak valamivel!-megremegett a keze. Komolyan kezdtem aggódni miatta.

-Dan... Sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavar...

-...hogy megbántalak?-nevetett fel idegesen.-Szerintem pedig ez a normális. Ha valaki nem akarja bántani a barátnőjét!-hosszan kifújta a levegőt, miközben én nem győztem korholni magam.-Mondd még egyszer!-nézett rám hirtelen egy ellenállhatatlan félmosoly kíséretében. Köpni-nyelni nem tudtam ezektől a hirtelen hangulatváltásoktól.

-Sajnálom?

-Előtte...

-Ööö... Dan?

-Mhm-sóhajtott fel. Rákvörös lett az arcom, ami kellemesen melegített végig hazafelé. Az út további részét csendben töltöttük. Na jó, majdnem csendben... Egyszer csak hatalmas fényesség villant meg a szemünk előtt, majd egy pillanattal később a hangja is utolérte. Huhh, ezek szerint elég közel csapott le.

-Jesszusom!-kaptam a szívemhez, aminek nem sok kellett, hogy végleg felmondja a szolgálatot. Felnéztem az égre és szinte azonnal ömleni kezdett az eső. Csak két szó. November és Seattle. Felgyorsítottunk, így kerek három perc múlva már az előszobánkban szárítgattuk magunkat. Szó sem lehetett róla, hogy Dany-t ilyen időben hazaengedjem, ő pedig nem is ellenkezett velem ezügyben. Majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Dany pucér felsőtesttel áll előttem. Pislogtam párat, hátha az segít az összpontosításban. Nem segített. Tökéletes izmokkal találtam szemben magamat, pont ott domborodtak ki, és annyira, ahogy azt kellett nekik. Kreolbarna színben finoman csillogott a hirtelen túl szűknek tűnő helyiség lámpájának fényében. Éreztem, hogy az arcom megint meggyullad.

-Csurom víz a pólóm-magyarázkodott vigyorogva. Ahogy láttam, még mindig rajta pihent néhány esőcsepp. Ösztönösen felemeltem a kezem, megcéloztam egy cseppet, és lassan végighúztam onnan az ujjam lefejé, egészen a csípője vonaláig. Megborgongott. Gyorsan elvettem onnan az ujjam, behajlítottam és a tenyeremhez érintettem. Meg akartam tartani azt a cseppet. Amikor újra ránéztem, még szélesebben vigyorgott. Megfogta a derekam és magához húzott. Extrém közelről érezhettem a hasizmait. Elakadt a lélegzetem.

-Kérsz egy törülközőt?-tettem fel a létező legidiótább kérdést, ami csak az eszembe jutott. Felnevetett mély hangján.

-Én valami másra gondoltam-hogy a fene vinné el azt az angyali mosolyát! Hüvelykujjai becsusszantak a pólóm szegélye alá, és ott apró köröket írtak le a bőrőmön.-Azt hiszem a tied is rendesen elázott...-állapította meg a felsőmet bámulva, egy orbitális vigyort visszatartva.

-Meglehet-kuncogtam.

-Tudod, én segíthetek-nézett újra a szemembe, miközben egyre feljebb csúsztak a kezei az oldalamon-a pólóval együtt. Amikor a melltartómhoz ért, egy egészen röpke pillanatra fontolóra vettem, hogy most azonnal elrohanok, de mire rendesen végiggondolhattam volna, a fekete felső máris a földön landolt. Leengedtem a karjaimat, megéreztem Dany meleg pillantását a bőrömön. Kezei visszataláltak a derekamra, ujjait szétnyitotta. Szinte égett a bőröm ott, ahol hozzám ért, a többi részem így viszont fázott, ezért még közelebb akartam kerülni hozzá. Szerencsére szorosan magához húzott és úgy hajolt le hozzám. Ahogy megéreztem az ajkait, beindult az intenzív bizsergés a gerincem mentén, egyből arra ösztönözve a kezeimet, hogy a hajába túrjak és még közelebb tudjam magamhoz. Az ő kezei is útnak indultak, először óvatosan, majd egyre gyorsabban, hevesebben fedezve fel a lecsupaszított részeket. Forróság kísérte az érintését, ami tényleg nagyon jól esett a jeges novemberi eső után. Aztán hirtelen átkarolt és játszi könnyedséggel felemelt. A lábaimat összekulcsoltam a dereka körül, ő pedig már el is indult velem a szobám felé. Vigyázva, nehogy bármibe is beleütközzünk, lefektetett az ágyamra (persze miután gondosan a padlóra száműzte a takarómat és... oh a francba, a ládát is!) és fölém támaszkodott. Egy fekete tincse belelógott csillogó, jádezöld szemébe, az ismerős gödröcskék pedig megállás nélkül ott táncoltak az arcán. Máris fájt, hogy ilyen távol van tőlem.-Nos, Sherlock? Mit szólsz a mesteri... feltüzelő-praktikáimhoz?-még mindig zihált egy kicsit. Meg tudtam érteni.

-Teljesen elolvadtam, Watson. Teljesen-hunytam le egy pillanatra a szemem. Amikor újra kinyitottam, Dany már a nyakamat csiklandozta az ajkaival. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem ezekre az érintésekre.

-Örülök, hogy elismered a munkámat-motyogta, leginkább a fülem alatti részemnek. Elgondolkodtam, vajon anya mikor érhet haza, de amint el akartam indulni valami értelmes gondolatmeneten, az rögtön a semmibe veszett. Nem tehettem róla... De semmi más nem maradt a kellemes bizsergésen kívül. És ezért nagyon hálás voltam Dany-nek. Hogy elfeledtetett velem minden kellemetlenséget, amikkel az elmúlt időszakban szembesültem. A bizarr képességemet, a nyomtalanul eltűnt testvéreimet, aput, egy feledésbe merülő világot... Mindent.

-Dan...-elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.-Köszönöm-mosolyodtam el. Viszonozta.

21. Egy kis nyugalom (?)

Egy félig kihűlt, sűrű forrócsokival teli papírpoharat szorongatva tértem haza, hónom alatt a frissen beszerzett papírokkal. Már kilenc óra is elmúlt, amikor átléptem a küszöbön, és ledobtam magamról minden sáros/vizes/hideg göncöt. Hálás köszönet, Seattle!

-Hahó!-kiáltottam bele a kellemesen meleg levegőbe.-Képzeld, mit hoztam!-léptem be automatikusan a konyhába, mivel csörömpölést hallottam a hűtő irányából. Anyát derékig elnyelte.

-Oh, szia kicsim!-egyenesedett fel mosolyogva. Két puszival köszöntöttem, és megkérdeztem, mit csinált... úgy egész nap. Vasárnap azért elég ritkán elfoglalt az ember anyja.-Tudod... egy megbeszélésen voltam. A galériában. Úgy néz ki, januártól állandó ,,alkalmazott" leszek. Kiállítják az általuk megrendelésre készített műveimet, cserébe egész tűrhetően megfizetnek-vigyorgott boldogan.

-Jajj, végre!-ugrottam a nyakába boldogan. Talán elindultunk a normális élethez vezető úton..? Ja, nem, én még mindig egy mutáns jósnő vagyok, aki a nyomtalanul eltűnt ikreit keresi.

-Tudom! Tudom...-ölelt magához gyengéden, de aztán hamar el is tolt magától.-Na és te merre kószáltál már megint, ha szabad kérdeznem?-nézett rám kíváncsian. Erre felkaptam a köteg papírt, és odaadtam neki.

-Nem volt könnyű, de legalább egy lépéssel előrébb vagyunk...-anya eközben szélsebesen átfutotta az aktákat, majd aggódón emelte rám a tekintetét.

-Lora, biztos, hogy ezt szeretnéd..?-szegezte nekem a kérdést bizonytalanul, de éreztem, hogy ebben igazából ő maga nem hisz. Nem mer újra szembenézni a két lánnyal, akiket el kellett hagynia...

-Én teljes mértékben!-szóltam határozottan. Próbáltam valamennyi önbizalmat átsugározni anyámba, de ő csak lemondóan sóhajtott egyet.

-Nem is tudom...-szomorúan vizsgálgatta a földet.-Lora, mi lesz, ha nem sikerül? Nem szeretném, ha magad alá zuhannál emiatt...

-Anya, halálra aggódod magad! Hát te nem szeretnél találkozni velük? Nem hiányoznak? Nem tenne helyre ez mindent?-nem értettem, mi a problémája.

-Lora, ők... ők is különlegesek, akárcsak... mi. Attól tartok, sokkal jobban felszívódtak, mint azt te el tudnád képzelni. Alaposan biztonságba akartam helyezni őket, ezért meghagytam, hogy minél messzebbre vigyék őket. Messze az apjuktól, tőlem, ettől az egész őrülettől-megcsillant a szemében egy könnycsepp, ahogy újra rám nézett.

-De ezekkel-lóbáltam meg előtte a kezéből kivett lapokat-máris célegyenesben vagyunk. Szülők neve, címe... Minden megvan. Miért akarsz lemondani róla?

-Én ezt... nem tudnám végigcsinálni. Nézd meg! Oroszország... Dél-Afrika! Mégis hogy jutnánk el oda?

-De hiszen az már pofon egyszerű!-próbáltam győzködni.-Eddig azt se tudtunk, hogy fogjunk neki, most pedig már mindenről konkrét és pontos adataink vannak. Ráadásul, ha nem csal az emlékezetem, épp most jelentetted be, hogy új munkát kaptál, ami még jól is fizet-sandítottam rá cinkosan. De a látványtól azonnal lehervadt az arcomról az az idióta művigyor.-Figyelj, én... megpróbálhatok munkát keresni-ajánlottam fel igencsak nagylelkűen. Ugyanis én korántsem az a típus vagyok, aki hirtelen felindulásból elmegy, és tizenhat évesen munkát vállal. Inkább amolyan otthon ülős, unalmas, siránkozós jellem... Igen, talán tényleg nem ártana végre valami elfoglaltságot találnom magamnak.

-Lora, nem hagyom, hogy emiatt a hirtelen fellángolás miatt tönkretedd a maradék gyerekkorodat!-egy igencsak vékony hajszál választott el attól, hogy a fejéhez vágjam, miszerint ő már pontosan tizenhat évvel ezelőtt tönkretette nekem, és ezt a ,,fellángolás"-t is csak neki köszönhetem, de aztán gyorsan visszaparancsoltam a szavakat a nyelvem hegyéről, és inkább farkasszemet néztem vele pár másodpercig.

-Már nem vagyok gyerek, anya! És ez igenis fontos nekem!-reagáltam végül sokkal elfogadhatóbb módon.-Ha nem számíthatok a támogatásodra, akkor egyedül oldom meg. De megoldom.-igen. A lehető leghatározottabban. Gyerünk, Lora!

-Kicsim, ez nem ilyen egyszerű... támogatlak, persze, hogy támogatlak! De... te is értsd meg, hogy ehhez nekem idő kell. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban olyan jó ötlet, mint amilyennek most tűnik. Nem véletlen történt meg a Desseparationte, még ha ezzel sokan nem is értettünk egyet... Mindegy is!-rázott egy aprót a fején, mintha rossz emlékeket kergetne el. Ugyan egy kukkot nem értettem az egész magyarázkodásból, annyit mindenesetre beláttam, hogy egyelőre pihentetni kell az ügyet.

Letörve ballagtam a szobámig, miután jó éjszakát kívántam anyának, annak ellenére, hogy az agyam épp olyan állapotban pörgött, mintha legalább tíz adag RedBullt gurítottam volna le az előbb. Ami természetesen nem történt meg. Még a kihűlt utcai forrócsokimat is otthagytam a konyhaasztalon. Miután legalább fél órát áztam a forró víz alatt, fogat mostam, és magamra öltöttem a meglehetősen menő Pantera-s hálóingemet, kihúztam az íróasztalom egyik fiókját és kiszedtem belőle az ott elrejtett ládát. Majdnem akkora volt, mint maga a fiók, ezért csak egy sor centizést és szenvedést követően tudtam kiszabadítani, ami igencsak megnehezítette, hogy filmbeli eleganciával csont nélkül kiemeljem onnan. És még csak nem is nyílt ki magától a teteje, hogy egy halom arany színű fénysugárral vakítson el...

A Desseparationte szóval indítottam a keresgélést, amit cirka három és fél óra múlva meg is találtam egy fura újság címlapján. Az addig magamba szívott információktól kegyetlenül lüktetett a fejem, de képtelen voltam abbahagyni.

Reggel fél nyolckor a sulihoz fájdalmasan felkészületlenül toporogtam az ajtóban. Nem csak azért, mert szinte semmit nem pótoltam, és Grace-en illetve Dany-n kívül mindenkit nagy ívben kerültem ezalatt az egy hét alatt, de az se könnyítette meg a dolgomat, hogy mindössze 4 órát aludtam éjszaka. 20 percnyi elalvást követően a hajamat csak gyorsan összedobtam valami elfogadható copfba, felvettem egy kopott farmert, egy fekete ujjatlant (ez van, ha az ember elalszik, nincs ideje felfogni, hogy a nyári ruhái között turkál...), és egy hatalmas, vastag, csokibarna garbót. A lábamon immár egy közel négy éves, fekete, agyonhordott bakancs is díszelgett, és magamra ráncigáltam még valahogy az ugyanolyan színű bőrdzsekimet is. Olyan apróságokra, mint például eltűntetni a szemem alól a hatalmas, sötét karikákat, vagy nyugodtan reggelizni, persze nem volt időm, így csak sietősen felkaptam a sulitáskámat és kiosontam a lakásból. Anya bezzeg még aludt, ahogy mindig. Ez az előnye annak, ha valaki művész... Pocsolyákat kerülgetve sétáltam a nagy épületegyüttes felé. Legalább nem laktunk túl messze tőle. Közben azon tanakodtam, vajon jó ötlet volt-e egyszerűen a takaróm alatt hagyni a ládikót. A tegnapi után egészen biztosan le kellett mondanom a fiók által nyújtott menedékéről, így viszont anya könnyen rátalálhat, és észreveheti, hogy gyakorlatilag mindenbe beleolvastam. Nem tudom, ez igazából rossz dolog-e, végülis nem tiltotta meg, de... valahogy mégis úgy érzem, mitha ez az én titkom lenne. Időközben nyilván teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy már az iskola előtti pázsiton vágok át, mert hirtelen túlságosan is közelről hallottam meg az utálatos hangot.

-Jajj, de hát Danyyy!-nyávogta.-Mrs Lenotte azt mondta, ha nem tudjuk máshogy megoldani, hívhatunk más szakról is szereplőket. És tudd meg, én lennék a legboldogabb, ha nem lenne tele a csoportunk ütődött idiótákkal, és önjelölt trollokkal, de sajnos ez a helyzet. A világ semmi pénzéért sem állnék össze azokkal az amatőrökkel! Nekem viszont kell egy helyes és tehetséges férfi főszereplő, aki nem húzza le a párosunk minőségét és megérti, mit akarok kifejezni ezzel az előadással! Muszáj, hogy tökéletes legyen! És te vagy az egyetlen, aki ebben segíthet...-végre a szemem is lépést tudott tartani a többi érzékszervemmel, így megpillanthattam a kellemetlen szituációt-majdhogynem testközelből. Ugyanis ahogy beforultam a színházterem oldalába, szinte beleütköztem egy kisebb tömegbe, ami körülvette a két... főszereplőt. Sarah Deckerson. A lány, aki még ebben a suliban is túlzás nélkül az egyik leggazdagabb, és egyben legarrogánsabb színészpalánta szerepét tölti be. Hírhedt modora azonban egyetlen tanárt se zavar különösebben, hiszen fizetésük nagy részét az ő családja állja. Rá valahogy még az öltözködési szabályzatok se vonatkoznak... Kedvére flangálhat a megengedettnél 10 centivel rövidebb szoknyában, vagy ugyanennyivel magasabb sarkú, méregdrága csizmában. Az elkényeztetett liba nagyon is enyhe kifejezés rá... Ugyanis valójában tényleg tehetséges (talán már kicsit túlságosan is), ráadásul őrülten gonosz is. Zseniális érzéke van földbe tiporni mások önbizalmát. A lányos filmek gonosz boszijaival ellentétben ennek a lánynak egyáltalán nincsenek pulikutyái, vagy megrögzött követői... semmi szüksége nincs rá. Ő inkább amolyan magányos ragadozó... Ezért talán egy kicsit mindenki tart tőle, és ,,jobb a békesség" alapon egyáltalán nem szállnak szembe vele. Tehát mondhatjuk, hogy senki nincs vele, de ellene sem. Mindenkinek így a legjobb. Majdnem mindenkinek... Sarah épp Dany egyik karjába csimpaszkodott és azt hiszem a tekintetével próbálta hipnotizálni, hogy igenis legyen a tehetséges hercege, vagy mije...

-Nézd, én megértelek, de ebben tényleg nem segíthetek-vakargatta meg szabad karjával a tarkóját. Kétségbesetten figyeltem, mi lesz a folytatás.-Izé... egyáltalán nem vagyok jó színész. Egészen biztos, hogy csak rontanám a színvonaladat.

-Ne hülyéskedj már... Nem hosszú, és viszonylag könnyű is. Pikk-pakk megtanulod majd!-nem tetszett, hogy időközben elhagyta a feltételes módot...

-Sajnálom Sarah, de nem. Nekem is közelednek a vizsgáim, és még rengeteg tárgyból le vagyok maradva... Ráadásul, mint már mondtam, nem vagyok színész-finoman megfogta Sarah karját, és lefejtette a sajátjáról. Hattttalmas kő zúdult le a szívemről!

-Jól van, nem kell a segítséged! Akkor majd keresek magamnak mást! De mindig jusson eszedbe, miről mondtál le ebben a pillanatban, Daniel Mallory!-azt hiszem, gyorsabban változott át fenyegető vadállattá, mint azt le tudtam volna reagálni. Még egy extra szúrós pillantással megajándékozta Dany-t, azzal sarkon fordult, és mindenki legnagyobb döbbenetére vesztesként távozott a csatatérről. A közönség nem sokkal később feloszlott, mivel már nem volt semmilyen balhé, amit végignézhettek volna. Tanácstalanul álldogálltam egy helyben, mert úgy döntöttem, hogy ebből a szerény távolságból lesz a legjobb megvárni Dany-t. Lazán elfordult és megpillantott engem. A gyomrom hatalmas szaltót ugrott, mint mindig, amikor találkozott a tekintetünk. Óvatosan elmosolyodott, majd odajött hozzám.

-Szia-fogta meg mindkét kezem és rákulcsolta ujjait az enyémekre.

-Szia-feleltem egy bárgyú vigyor kíséretében, miközben leplezhetetlenül felfaltam a tekintetemmel. Ritka tapasztalatlan vagyok még a pasim reggeli üdvözlésében, így nyilván nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Csók? Nem túl hivalkodó az? Vagy esetleg egy ölelés? Az meg túl baráti... De szerencsére Dany még időben megmentett, lehajolt, és nyomott egy puszit az arcomra. Ami persze azonnal lángolni kezdett az ajkai érintésétől. Na remek...

-Fáradtnak tűnsz, Sherlock-vigyorgott. Hát kösz... mintha magamtól nem tudnám. Oh igen. Tegnap, miután sikeresen megtaláltuk a tesóim iratait, Dany hivatalosan is átkeresztelt Sherlock-nak. Én pedig, mivel igenis ő segített nekem nyomozni, elneveztem őt Watsonnak. Csupán formaság...

-És erre neked feltétlenül emlékeztetned kell engem-ráztam meg a fejem ,,csalódottan".-Tudod, Watson, nem illik a barátnőd fejéhez vágni, hogy kora reggel milyen rémes az ábrázata...-ez egyszerűen nem fair! Én is kritizálhatnám itt a borostáját, de sajnos még az is olyan nagyon jól nézett ki rajta!

-Egy szóval se mondtam, hogy rémes-kötözködött.-Csak azt, hogy fáradt. Ami inkább... édes-puszilta meg a homlokom. Egy hangyányit tovább elidőzött ott a szája, mint egy normális puszinál szokás. Imádtam! Újra hatalmába kerített a szokásos bizsergés.-Szóval a siker mámora nem hagyott aludni?-nézett újra a szemembe.

-Ahh, nem is az... De rengeteg mindent-itt nyeltem egyet, ugyanis eszembe jutott, hogy Dany még nincs is beavatva ebbe az egész misztérikus izébe... És egyelőre nem is terveztem változtatni ezen.-...át kellett néznem még mára-mentettem egyet zseniálisan. Észre se vette.

-Oh, értem. Ez esetben remélem jól felkészültél, mert a madarak azt csiripelték, hogy különösen nyomorult hétnek nézünk elébe tanulás szempontjából-nevetett. Hmm. Nekem valamiért nem volt kedvem csatlakozni. Mintha Dany fejét egy csomó vérpiros egyes táncolná körül... Megráztam a fejem. Tényleg túl keveset aludtam.-Oké, értem, nem volt vicces-komorodott el. Nem akartam elrontani a kedvét a hirtelen jött morcos hangulatommal, úgyhogy gyorsan elmosolyodtam.

-Dehogynem. Csak még nem ébredtem fel teljesen, szóval nem tudom értékelni a humort. Sajnálom-húztam el a szám kínosan. Dany felnevetett, és egy újabb puszival ajándékozott meg, ami ezúttal az orrom hegyén landolt.

-Semmi baj, Sherlock-suttogta egészen közelről a fülembe. Akaratlanul is lehunytam a szemem.-Majd én segítek-azzal újra az arcom elé került, mindkét kezével közrefogva azt, és egy egészen gyengéd csókot lehelt a számra. Mintha áramütést kaptam volna, úgy borzongtam meg. A szemem rendületlenül csukva volt, de valóban, mintha már sokkal éberebb lennék... Majd újra megcsókolt, egy árnyalatnyival hosszabban, végül már nem bírtam tovább, a harmadik alkalommal már én is visszacsókoltam, immáron teljesen ébren. És ekkor megszólalt a csengő. Ó, Univerzum, komolyan?! Ijedtemben azonnal elhúzódtam, és magamban a létező összes szitokszót végigvettem, a-tól z-ig.

-Ezt nem hiszem el...-végül csak ennyit nyögtem ki. Dany remekül szórakozott a pukkancs fejemen. Talán még jobban, mint a fáradt zombin, ha lehet ilyet mondani.

-Gyere!-nyújtotta felém a bal kezét én pedig engedelmesen rákulcsoltam ujjaim az övéire. Így indultunk neki ennek a páratlanul kíméletlen és szadista tanítási hétnek, ami már tűkön ülve várt ránk a suli falain belül.

20. Kutatás, extrákkal

-Egy nagyon-nagyon fontos dolgot...-vetettem oda Dany-nek félvállról, miközben már könyékig voltam az első "V"-s dobozban. Szó szerint száz meg száz teljesen idegen névbe bukkantam. De Virgin egy se volt.

-Nagyon megható, hogy ilyen szorgalmasan keresgélsz, de közben elmagyarázhatnád nekem is ezt az egészet, hátha véletlenül segíteni is tudnék-szólalt meg Dany, miután megunta a semmittevést. Kb fél percig bírta, hogy ne ő legyen a középpontban... új rekord!

-Már mondtam! A testvéreimet keresem! És igazán értékelném, ha végre félreraknád az én-központúságodat, és nekiállnál a nevemet keresni.

-Jóóóól van, jól van... Elnézést, hogy próbáltam megfejteni, miért turkálok random dobozokban vasárnap délután egy alaksorban, miközben felettem épp egy nő szül!-hmm... ahogy jobban megfigyeltem, tényleg hallani lehetett szegény szenvedését... auch!

-Dany... már egy párszor elmondtam..! Keresünk két Virgin-lányt. Ennyire nehéz megérteni??

-Tekintve, hogy egyke vagy, eléggé!-dobta le a kezéből a dobozt egy asztalra. Most komolyan, még itt is veszekedni fogunk..?

-Kiderült, hogy mégsem vagyok az! Hogy 16 éven át folyékonyan hazudtak az életemről, és eltitkolták előlem, hogy van két ikertestvérem! Tessék, most már mindent tudsz..!-rogytam le egy székre. Utálom az egész helyzetet! De főleg azt, hogy lépten nyomon mindenkinek be kell számolnom róla... Ahhj, hogy Dany csak egyszer az életben tudna otthon maradni, bármennyire is hívják a radarai hozzám!

-Ohh...-esett le neki kis idő múlva a helyzet rám gyakorolt hatása.-Hát ez... durva-guggolt le mellém. Nem nézett a szemembe, de tudtam, hogy most végre teljes mértékben rám figyel. És ez jól esett.-Tehát... három Lora?-nézett rám vigyorogva.

-Jah, úgy tűnik-nevettem fel én is.-De előbb meg kéne találnunk őket ahhoz, hogy igazán átéld az őrületet.-bíztattam Dany-t.

-Oh, ne aggódj! Ki nem hagynám ezt az élményt!-szállt be ő is.-Bár, ha jobban belegondolok, talán mégis csak elég belőled egy...-állt fel és kezdett el ,,töprengve" sétálgatni.

-Igen? És akkor is ezt mondanád, ha mindkettő szupermodell lenne?-álltam fel én is, hogy (nagyjából) egy szinten legyünk.

-Ugyan már, ha tényleg hasonlítotok, esélyük sincs...-szólt be. Auch.

-De szemét vagy..!-hitetlenkedtem, és rögtön összefontam magam előtt a kezem. Éljen a boldog önbizalomhiány.-Hogy lehettem akkora idióta, hogy csak egy percre is azt hittem, kedves vagy?!-fordultam el tőle halálosan megsértve.

-Ne már... Lora! Csak vicceltem... fel akartalak dobni-nézett rám úgy, mintha ezzel a világon minden rendben lenne.

-És akkor a fejemhez kell vágni, hogy csúnya vagyok??-tártam szét a karom, most már ismét Dany-re nézve.

-Mi van? Egy szóval se mondtam, hogy csúnya lennél-röhögte el magát kínosan, és odalépett hozzám.-Csupán azt, hogy nem vagy egy kacsaszájú, szemérmetlen, nyilvános k*va, aki napi hatvan pucér képet oszt meg magáról az interneten, és némi pénzért bárkivel képes összeállni. Hogy nem parádéznál nyálcsorgató pasik előtt egy hosszúkás emelvényen, agyonfestve, alulöltözve. Hogy nem adnád fel a finom ételeket, és töltenél órákat a fitnessteremben csak azért, hogy eladhasd magad... Lora, rohadtul nem érdekel, hogy nem vagy modell, vagy bármi ilyen... puccparádé. Úgy vagy gyönyörű, ahogy vagy. Így szerettem beléd, ahogy még soha, senkibe.-végigsimított a karomon, és lassan lefejtette a hasamról. Olyan szinten meglepődtem, hogy a másik kezem is egyből ellazult, és tehetetlenül esett le az oldalam mellé.-Tudom...-simította meg újra a kezem, ezúttal már közvetlen az oldalam mellett.-, hogy amikor ezt csinálod...-futtatta végig ujjait a hasam felső részén, utalva a pajzsként működő keresztbe tett kezemre-,akkor úgy érzed, el kell bújnod a világ elől-most már a csípőmnél járt mindkét keze.-Pedig nem-nézett bele a szemembe komolyan.

Addig közeledett hozzám az elmúlt percben, ameddig csak tudott, így magához se kellett húznia, hogy megcsókoljon. Ahogy a szája rátalált az enyémre, bizsergés futott végig az egész lényemen. Valahol, legbelül, egy vékonyka kis hang, amit úgy hívnak, józan paraszti ész, azt visította, hogy ,,Ne tedd!!", de a bennem kavargó többi érzés erősen elnyomta azt. Aztán hirtelen minden elhomályosult és már nem éreztem semmit...

Mint egy villám, úgy hasított a látóterébe egy fénysugár. Egyenesen a Dany háta mögötti szekrény harmadik polcára mutatott. Szinte elemeiben érezte, hogy oda kell mennie, húzta magához az a hely. Lora egyszeriben saját alakját vélte felfedezni, ahogy egy doboz felé nyúl, és lazán kiemel két dossziét... mögüle! Majd valamiért a kép rohamosan emelkedni kezdett...

-Lora! Hallasz?-tűnt fel előttem homályosan Dany arca és távoli hangja visszhangzott a fejemben még egy darabig. A földön feküdtem, a fejem pedig a fiú ölében pihent. Elmosódott fényfoltként láttam a plafon neonlámpáját. Dany, ezzel a különleges ragyogással körülvéve, egész angyalian festett. A lehető legférfiasabb vonásokkal rendelkezett; széles áll, markáns járomcsont, rajta kezdődő borosta díszelgett. Magas homlok, amit lehetetlenül sűrű, sötét haja szinte teljesen eltakart a külvilág elől. Szép volt. És éppen engem tartott a karjaiban. Szívesen visszazuhantam volna ebbe a félig öntudatlan állapotba, de sajnos az elmém hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett visítani az éberség után. A szemhéjaim lassan visszaálltak a normális pislogás-tempóba, elengedtem egy alig észrevehető sóhajt és elkezdtem (újfent) magyarázni a mellettem térdelőnek, hogy nálam ez teljesen normális. Néha ájuldozom egyet, kikapcsolok és kidőlök, mint egy fa. No para.

-Mögötted-hát, nem egészen ezt akartam kinyögni.-Mögötted van. A doboz mögött.

-Mi? Miről beszélsz, te lány? Hé, jobban vagy már? Elég sápadt vagy...-tenyerét kételkedőn a homlokomra nyomta, hogy ellenőrizze, nem forrt-e fel az agyvizem. Láthatóan megnyugodott, de azért még mindig nem engedett el. Sőt, mi több, hirtelen magához rántott, egyik kezével a hátamat, másikkal a fejemet támasztotta és úgy ölelt magához. Gyengéden beletúrt a hajamba, miközben minden szuszt kipréselt belőlem.

-Dany, én teljesen...-jól vagyok, akartam mondani, de félbeszakított.

-Ilyet ne csinálj többet! Halálra aggódtam magam!-szólt hozzám ,,szigorúan". Rendesen meglepett ezzel a hirtelen feltámadó féltéssel irányomban, de inkább nem tettem szóvá. Még a végén elengedett volna...

-Semmi baj, Dany!-szedtem össze a hangom.-Már jól vagyok-majd egy kis gondolkodás után újra megszólaltam.-Köszönöm-belekapaszkodtam a vállaiba, és kinéztem felettük. Hirtelen olyan nyugodtá vált minden. Már nem a feladatunkon agyaltam, nem idegeskedtem, és a fejem se fájt már a látomás után. Minden annyira békés volt. Teljes harmónia. A gond csak az volt, hogy tudtam, mitől van mindez. Dany ölelése volt a felelős. Az illata, ami lassan bevánszorgott a tudatom legmélyére és ott kopogtatott, hogy ,,Hahó! Tudom, hogy imádsz! Most itt vagyok csak neked!", az ujjai, ahogy végigcsusszannak a hátamon, a búgó hangja, ahogy a lehelete a fülemet simítja végig... Nem bírtam tovább. Teljesen értelmetlen tovább várni, hiszen majd megőrülök, hogy nem lehetek még közelebb hozzá. Hátrébb hajoltam, két tenyerem az arcára tapasztottam, és meg sem várva a reakcióját, megcsókoltam. Majd még egyszer. És még párszor. Gondosan, módszeresen cselekedtem. Elmondhatatlanul hiányzott már ez az érzés, a zsongás a fejemben, a bizsergés végig a gerincemen. Fűggő lettem.. Ahogy éreztem, hogy benne is elindulnak ugyanezek a folymatok, csak még jobban beleszédültem.

Mindössze 17 perc múlva már mindketten talpon voltunk, és épp a doboz mögött talált aktákat vizsgálgattuk. Nem hittem a szememnek, hogy végre tényleg valami használhatót tartok a kezeim közt. Az első oldalakról egy-egy szörnyen édes kisbaba nézett rám hatalmas gombszemekkel. Miközben a pufi arcocskáikat elemezgettem, Dany, aki már egy ideje szótlanul, magába roskadva ácsorgott mellettem, megszólalt.

-Lora, az a csók... Szóval mi most...-nézett rám kérdőn. Ó igen, ezt a földön smárolva elfelejtettük tisztázni. Az arcát látva elnevettem magam, odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtám az orra hegyére. Beleborzongott.

-Igen-néztem bele smaragdzöld szemeibe, melyek felragyogtak a válasz hallatán. A derekam után nyúlt, és már húzott is magához, de én két kézzel feltartottam a mappákat és kettőnk arca közé emeltem egyfajta falként.-Előbb ez-pislantottam ki mögüle. Látványosan szenvedő képet vágott.-Kérlek!-valószínű rájött, hogy nekem mindennél fontosabbak most a tesóim, ezért vonakodva ugyan, de végül elengedett és elindult az ajtó felé.-Most komolyan itt hagysz?-néztem utána hitetlenül. Erre visszajött, és egyszerűen felkapott az ölébe. Épphogy sikerült leakasztanom a kabátom egy székről, miközben újra a kijárat felé tartott.

-Gondoltam, megoldod a saját lábadon is, de ezek szerint te tényleg itt akartál éjszakázni-rosszallóan rázta a fejét. Kínomban felnevettem, mire Dany is csatlakozott hozzám.-Persze nem csodálom, elég ellenállhatatlan lehet kettesben velem, egy rosszul megvilágított raktárhelyiségbe bezárva...-elmélkedett tovább, átváltva a ,,danys" stílusára.-Tudod, hogy úgysem tudsz nekem ellenállni, még a végén letámadnál itt, ahogy azt amúgy már majdnem megtetted az előbb is... Megmondom Lora, én egyre jobban félek tőled. Tudom én, hogy tüzes csajszi vagy, meg minden, na de az, hogy ilyen dolgokra akarsz csábítani... Nem túlzás ez már? Az meg a másik, hogy szerinted én mégis hogy tudnék ellenállni neked? Ha egyszer nekem ugrasz, sajnos tehetetlenül hagynom kéne magam, hogy azt csinálj velem, amit akarsz. Mivel már a barátnőm vagy, semmi okom nem lenne rá, hogy leállítsalak...-időközben elértünk a recepcióig, ahol a nő fél szemöldökét felvonva üdvözölt minket, de nem szólt semmit. Letettem elé a két dossziét, ő pedig azonnal elvette őket, és gondosan lefénymásolt minden oldalt. Miközben a gép zúgását hallgattam, akaratlanul is Dany-re pillantottam. Rosszul tettem.

-És akkor még nem is részleteztem, hogy ÉN milyen huncut dolgokat műveltem volna ott bent...-hajolt közel hozzám, és egészen a fülembe suttogott. Nyilvánvaló okok miatt, hisz a rettentő kedves és életvidám recepciós még mindig furcsán méregetett minket. Inkább gyorsan oldalbavágtam Dany-t, aki röhögve húzódott el, majd újra rendezte vonásait, és rákulcsolta jobb keze ujjait az én balosomra. Megnyugtató volt. Közben a nő is végzett a berregéssel, és elénk tolta a ropogós, meleg másolatokat. Elmormoltunk egy-egy ,,Köszönjük!"-öt, majd miután biztosítottuk róla, hogy másra nincs szükségünk, utunkra bocsájtott minket. Dany egy apró mozdulattal megindított az ajtó felé, amin kéz a kézben léptünk ki. Ezt még meg kell szoknom...

Powered by Blogger.hu